 Dósa Mátyás és Molnár Nikolett |
Aktuálpolitikai kampánykiszólásokat, napi pártoskodást azonban – hál’ istennek! – nem, s ezt akár pozitívumként is elkönyvelhetnénk. A rendező Kerényi Imre ráadásul még csak vízbe ölni se próbálta a Bánk bánt (mint tette tavaly Alföldi Róbert), mindössze beérte a szolid, nem különösebben bestiális erőszaktétellel, mely aktushoz bizony már jócskán hozzászokhatott Katona József nemzeti klasszikusa.
Bocsássuk előre, a szöveg felfrissítésére fordított fáradozás a nyilvánvaló kudarc dacára is méltányolandó próbálkozás: hisz’ mit szépítsük, az ifjúsági közönség hosszú-hosszú évtizedek óta megszenvedi Katona kísérleti drámanyelvét, a saját korában is unikálisnak ható fordulatait. Ám ha elfogadnánk is az olykor homályosságukban is taglózó erejű mondatok prózai átfogalmazását, az ellenirányú törekvésekkel nem tudunk mit kezdeni. Mert ugyan melyik kamasz számára válik érthetőbbé a dráma, ha Bánkot immár a homo regius titulus alatt hallja emlegetni?
Az előadás első óráját tarkító táncbetétekről még ennyi megértéssel sem szólhatunk: nehéz megítélni, hogy a zavarba ejtően komikus hatás eredendően a koncepció, vagy inkább az esendő kivitelezés következménye, az mindenesetre az előbbi feltételezés mellett szól, hogy a kartáncba vonással még az idős Bitskey Tibort is sikerült méltatlan helyzetbe rántani. A Székely László puritánul klasszicista díszleteire kivetített reprodukciók (Vajk megkeresztelésétől a Szent Koronáig, s a magyar szigillográfia középkori kincseiig), Jánoskúti Márta jelmezei s az Erkel-opera motívumai valósággal a nemzeti büszkeség múzeumának mutatták a Bánk bán színpadát, ami kétség kívül megfelel a színlap állításának („A szolnoki Bánk bán a reformkori érzület szerint került színre.”), ám egy 2010-es előadás számára mindez fölöttébb bizonytalan esztétikai támaszték.
 Jelenet az előadásból. Fotó: Hajdú D. András (Forrás: Budapesti Tavaszi Fesztivál) |
Meglehet, fajsúlyos közreműködőkkel érdekesebbnek bizonyulna Kerényi elképzelése, csakhogy a szolnoki előadás mindössze néhány méltán foglalkoztatott szinkronszínészt, s a fentebb már említett idős legendát tudja dicsőségtábláján elősorolni. A címszerepet alakító Barabás Botond sajnos mintha minden figyelmét a járásra összpontosítaná, mert a harmincas évek gyalogsági tábornokait idéző díszlépés gyakorlása mellett már csupán üzembiztos fakóságából tudja kistafírozni a nagyúr figuráját. A szép hangú Radó Denise Gertrudisa egyenrangú ellenfél e színtelen Bánk számára, míg a II. Endre szerepében felléptetett Kautzky Armand puszta orgánuma már-már teljes leárnyékolással fenyegeti az ötödik szakaszra amúgy is erősen felzaklatott bánt.
Dósa Mátyás sorozatszínészi kamaszkorát éppúgy roppant ildomtalan lenne hosszasabban pertraktálni, mint azt a nyilvánvaló tényt, hogy kisfiús alkata, színpadi és élősúlya egyaránt kevés a nőcsábító és királygyilkosságban gyanús Ottó sikeres eljátszásához. A jó kiállású Király Attila flegma ármányost mutat Biberach szerepében, s jobbadán ifj. Jászai László Petur-alakítása is belesimul a szerephagyomány egyik – ha tán nem is a leginkább figyelemreméltó – vonulatába. Az álhajak gazdáiról, Tiborcról, valamint Mikhál és Simon bánokról kevés biztosat állíthatunk, bár az utóbbi két szerep alakítói, Karczag Ferenc és Tóth Tamás mindenesetre szépen felmondták szövegeiket. A bojóthi Mortundorfok végzetének kulcsfiguráját, Melindát Molnár Nikolett rokonszenvet keltően, itt-ott lírai pillanatokat teremtve játszotta, azonban egy teljes alakításra már nem futotta az erejéből. Bendeleiben Izidóra kisebb szerepében Huszárik Kata megérdemelt volna egy jelentékenyebb Bánk-előadást, míg Bitskey Tibor Myska bánja orgánumával és lelkesedésével dicséretesen feledtetni próbálta a produkció sekély merülését, többszörösen hangemberi kivitelezését.
Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a Budapesti Tavaszi Fesztivál 2010 gyűjtőlapon olvashatják.