KETTŐS

Azt mondják, Moszkvában – a szovjet rendszer megszűnte óta – mindenből kettő van. Nem kivétel ez alól a zenei élet sem: ha vannak Moszkvai Virtuózok, muszáj lennie egy másik együttesnek is – ők a Moszkvai Szólisták. Ha valaki összekeveri őket, azért minimum komoly dorgálás jár. MACZKAY GÉZA CIKKE.

Így e sorok írója kínosan ügyel, hogy Moszkvai Szólistákat írjon, ha Jurij Basmet együttesének koncertjéről referál, nehogy úgy járjon, mint az egyszeri kritikus, aki Iván helyett Ádámot mondott. Mindkét együttes világhírű ugyanis, és mindkettő ugyanarról: a nagy orosz vonóshangzásról. E sorok írója pedig él-hal a szép hegedű-, brácsa- és csellóhangokért, így előre tenyerét dörzsölgette, hogy egész este a legnemesebb muzsikákat hallhatja. A dörzsölgetésbe csak némi kételyt vitt, hogy a műsor két átiratból állt – noha Csajkovszkij Firenzei emléke vonószenekari változatban is meglehetősen elterjedt, mégis izgalmasabb az eredeti, szextett-előadás; Brahms Klarinétötösét viszont előre nagyon nehéz elképzelni vonószenekarra, brácsaszólóval. 

Jurij Basmet és a Moszkvai Szólisták

Ahogy lenni szokott: az előítéleteket a gyakorlat nem igazolta. Vonós hangzás szempontjából kaptunk egy erős közepes hangversenyt, melynek kiemelkedő pillanatai lapos síkságokból ugrottak elő. Már Csajkovszkij művének kezdetén feltűnt, mennyire nem egységes a kamarazenekar hangszíne. Az első tétel végére bele kellett törődnünk: egyetlen szünet, egyetlen generál pauza nem lesz, melybe valaki bele ne lógna. A nézőtérről is jól lehetett látni, ki az, aki a zenekarból mindvégig keményen dolgozik, és ki az, aki csak ott van. Egy ekkora együttesnél megengedhetetlen luxus az efféle „ballaszt”.

Ám amikor az első tétel végén csüggedésnek adtuk volna a fejünket, jött a második, majd a harmadik, és lenyűgözve ültünk székünkben, gyönyörködve a pillanat szépségében, az áramlatokban, a minduntalan felbukkanó apró tisztátalanságok ellenére magasrendű hangképben. A negyedik tétel aztán lelohasztotta lelkesedésünket: az volt az ember érzése, erre nem jutott idő, esetleg invenció, minden lement rendben, de ennyire kettős arcot ritkán mutat egy mű és egy együttes.  

Jurij Basmet karmesterként is érdekes: intései olykor hallatlanul világosak, sőt kissé talán túlmagyarázóak. Bámulattal néztem például, milyen magától értetődően „magyarázza” a bonyolult hangsúlyeltolásokat, hemiolákat. Máskor viszont Basmet mintha „kikapcsolt” volna – a zenekar ilyenkor láthatólag a kiváló koncertmesterre támaszkodott. Kíváncsian vártam tehát, mi lesz, amikor Basmet szólózik.

Jurij Basmet

Brahms Klarinétötöse ebben az átiratban inkább érdekes, mint jó. Kezdve azon, hogy az idős Brahms számára a klarinét nem egyszerűen egy adott hangterjedelmű hangszer: a kései kamaraművek főszereplője a zenék hangulatára is „visszahat” (ebből a szempontból érdemes összehasonlítani a másik „főszereplőt” felvonultató vonósötösökkel). A legjobb brácsás legjobb esetben is csupán arra törekedhet, hogy a legnemesebb brácsahangot varázsolja elő hangszeréből – ez viszont nem fog eléggé különbözni az őt kísérő vonósoktól. Talán emiatt alkalmaz Basmet átiratának egyes helyein mégiscsak vonósnégyest – de nem sikerült rájönnöm, mi a logikája annak, hogy hol. Az viszont feltűnt, hogy egyáltalán nem szempont, hogy a szólóhangszer feltétlenül előtérben legyen. Ha ezt hibaként értelmezném, azt írnám: a zenekar nem mindig húzódott kellően háttérbe – de ez nem igaz, mert sokszor mégis, tehát itt is valamiféle műértelmezési koncepciót sejtek, de a koncepció ezúttal nem magyarázta meg önmagát. Az azonban tény, hogy Jurij Basmet kiváló brácsás. Különösen vonótechnikájának köszönhető, hogy a teljes zenekarral szemben is mindvégig hallani lehetett az ő hangját. De ebben a játékban is voltak kevésbé sikerült foltok, mintha egyes helyeket nem méltatott volna kellő figyelemre a gyakorlás során. A kisegyüttesekben viszont csak tökéletes produkciókat hallhattunk, ezen belül is kiemelendő a kiváló koncertmester teljesítménye.  

A Brahms-mű összességében mégis szerényebb zenei élményt nyújtott, mint Csajkovszkij darabja: ebben az átiratban valahogy nem derült ki, hogy még a brahmsi kamarazenén belül is ez az egyik legizgalmasabb, legelgondolkodóbb, legmodernebb zene.

A ráadások szerencsére ismét módosították az összbenyomást. Először ugyan – Bartók születésnapjára hivatkozva – valami magyaroschat kaptunk, ami nem esett jól egy olyan együttestől és együttesvezetőtől, akinek a modern zene az anyanyelve, ennek ellenére ezúttal igencsak profin szólt a zenekar. Benda lírai muzsikájában Basmet a klasszikus vonós szólisták legjobbjait idézte, s a zenekar is ennek megfelelően kísért. A könnyen kiérdemelt utolsó ráadás – Schnittke Tangója – aztán valóban megmutatta, mitől világhírű ez a csapat – de valahogy jobb szeretem én azokat a koncerteket, melyeken ez nem a ráadásban válik egyértelművé.

Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a Budapesti Tavaszi Fesztivál 2010 gyűjtőlapon olvashatják.

Vö. Mikes Éva: Mélabúban 
Bódi Árpád: Bartók, Csárdás, Happy Birthday