Dohnányi-est / Festetics Palota, BTF 2010
2010.03.26.

A reveláció erejével hatott a Budapesti Tavaszi Fesztivál programjában szereplő, Dohnányi Ernő műveiből összeállított március 23-i hangverseny a pesti Festetics-palota gyönyörű tükörtermében. MALINA JÁNOS KRITIKÁJA.

A hangverseny koncepciója és összeállítása annak a Prunyi Ilonának a nevéhez fűződik, aki négy hosszabb-rövidebb zongoradarab előadójaként, illetve a két kamaramű közreműködőjeként végig is játszotta a hangversenyt. Ez azért sem volt semmiség, mert Dohnányi, korának egyik legbriliánsabb zongoristájaként, kamaraműveiben is rendkívüli igényeket támasztott a zongoraszólam megszólaltatójával szemben – miközben, mint ez a hangverseny is meggyőzhetett bárkit, Dohnányi abszolút nem tartozik a Paganini-típusú zeneszerzők közé, akiknek első számú zenei mondandója a hangszerük technikai lehetőségeivel kapcsolatos.

Prunyi Ilona
Prunyi Ilona

Prunyi Ilona, rendkívül szép és izgalmas programot állított össze a komponista zongora- és kamaraműveiből; emellett pedig partnerként ragyogó művészeket tudott megnyerni.

A koncert mindkét félideje zongoraművekkel kezdődött, és mindkettőt egy-egy reprezentatív kamarazenei kompozíció zárta. A második részt nyitó két keringőátirattól eltekintve nem volt azonban két darab, amely akár távolról is emlékeztetett volna egymásra – egyszerre árulkodva a zeneszerző inventivitásáról és Prunyi jó szeméről és ízléséről. Maguk a zongoraművek is a sokféleséget képviselték: az első félidőben a hattételes Szvit régies stílusban (op. 24), a Vízesés című karakterdarab (op. 41) hangzott el, míg a másodikban két keringőátirat: Delibes Coppélia-valcerének, illetve Johann Strauss Kincs-keringőjének Dohnányi-féle zongozaverziója.

A Szvit, úgyszólván provokatívan barokk tételrendje (PréludeAllemandeCouranteSarabandeMenuetGigue) ellenére nem nevezhető igazán archaizáló zeneműnek mondjuk a Klasszikus szimfónia értelmében; inkább úgy írhatjuk le, hogy mindegyik tétele barokk elemekből indul ki, de azután a maga útját járja, a maga hangján szól a hallgatóhoz. Tulajdonképpen három idősík van jelen: a barokkon és Dohnányi saját korán túl a 19. század derekának, a még legkevésbé sem poszt-romantikának a levegője is félreismerhetetlen. E „középső”, sőt „centrális” idősíkban a Prélude esetében Liszt, az álmodozó Allemande-ban Chopin hangját véljük visszhangzani; a katartikus kicsengésű Sarabande csak komolyságával, súlyosságával követi a barokk mintát, lényegében mélyen romantikus – és egyéni hangú – tétel; az idilli és talán a gyermeki világot is idéző Menuet meg éppen Ravel sajátos világával rokonítható.

A briliáns, üde és festői Vízesés persze úgyszintén nem kerülheti, nem is kerüli meg Lisztet; a legkevésbé sem hat azonban megfáradt utánérzésként, inkább egy kései darab leszűrtségét és harmóniáját halljuk ki belőle.

Banda Ádám
Banda Ádám
A második rész két átirata közül a Strauss-keringő a jóval jelentékenyebb darab. Pedig a kezdőpillanat még sokkal briliánsabban idézi fel a zenekari hangzást, mint a Delibes-valcer feldolgozása. Hamar rátér azonban a maga útjaira, kialakítja a maga dús faktúráját, s nagylélegzetű, önálló érvényességű darabbá formálja.

Prunyi Ilona a tőle megszokott biztonsággal tartja kontrollja alatt a művek lefolyását, kontrasztjait és karaktereit egyfelől, s a technikai megvalósítást másfelől. Játékát érzékenység és erő, illetve a kettő egyensúlya jellemzi, még ha egy-két pillanatban ez az egyensúly el is billen az erő oldalára. Külön említést érdemel Dohnányi gyakran igen sűrű és komplex faktúráinak elemző, differenciált és élményszerű megszólaltatása.

A cisz-moll hegedűszonáta (op. 21), melynek szólistája a rendkívül fiatal Banda Ádám volt, szokatlan módon két Allegro és egy Vivace tételből áll, s az est műsorszámai közül talán a legtisztábban példázta Brahms Dohnányira gyakorolt meghatározó hatását. Ám a magyar mester nem epigon-alkat: műveinek zenei szövete magas fokú koncentrációról tanúskodik, pátosza nemes, minden bombasztikus vagy szentimentális tendenciától mentes; egyensúlyérzéke remek, ízlése sohasem bicsaklik. Eme szonátája alapjában véve derűs és pozitív hangú darab, szépen formált és lírai zárású első, férfias, harcos-idilli második és szokatlanul érzelemdús zárótétellel. Banda Ádám rendkívül szuggesztív játéka a fegyelem és felszabadultság, a szenvedélyesség és a technikai-formálásbeli tisztaság izgalmas szintézise, előadása namcsak makulátlan, de minden tekintetben arányos is volt.

Rohmann Ditta
Rohmann Ditta
A hangverseny azonban kétségtelenül az 1937-ben bemutatott C-dúr szextett (op. 37) előadásában érte el tetőpontját, e műben az addigi két előadóhoz Bársony László (mélyhegedű), Rohmann Ditta (gordonka), Szatmári Zsolt (klarinét) és Zempléni László (kürt) csatlakozott. Ez a különlegesen finom, mélytüzű hangszerösszeállítás egyik legsokrétűbb művének megírására inspirálta Dohnányit, amelynek különösen nagyszabású és rendkívül plasztikusan formált nyitótétele és frivol-dzsesszes, ellenállhatatlan humorú, úgyszólván Bernstein szellemét és szellemességét felidéző zárótétele jelentékeny; de remekbeszabott a III. tétel pasztorális derűje és a középrész mendelssohnos-libbenő scherzo-hangja is. Ha ezt a kompozíciót éreztük a leginkább remekműgyanúsnak ezen az estén, akkor ez elsősorban különleges üdeségének, invenciózusságának és humorának következménye.

A kitűnő hangszeregyüttesből is kiemelkedett a két fúvós zenei intenzivitása és rendkívüli hangszépsége. Néhány, az intonáció szempontjából bizonytalanabb pillanattól eltekintve az egész előadás is rendkívül egységes, kiegyensúlyozott és csiszolt volt, jól előkészített effektusokkal, remek karakterekkel, szépen formált dallamokkal és sok-sok szellemességgel. Méltóan koronázta az ünnepi hangulatú estét.

Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a Budapesti Tavaszi Fesztivál 2010 gyűjtőlapon olvashatják.

Vö. Bódi Árpád: Szvit gépies stílusban 

Szerző: Malina János
Helyszín:  Festetics Palota,  Időpont:  2010. március 23.