Trio con Brio Copenhagen / Festetics Palota, BTF 2010
2010.03.25.

Egy koreai testvérpár és egy dán fiú alkotja a fiatal Trio con Brio kamaraegyüttest. Azt lehetne vitatni, hogy az együttes miért éppen dán, de azt semmiképpen sem, hogy magas minőséget képvisel. KOLOZSI LÁSZLÓ CIKKE.

A Vendégségben Dánia programsorozat koncertjén, ki tudja miért, a nézők jelentős része franciául csevegő fiatal volt. Ha láttam is kamarazenei koncerteken gyakorta feltűnő hazai nézőt, akkor az szinte biztosan kritikus volt. A felújított Festetics Palota pompás tükörterme (a jégcsapként csüngő borzalmas kristálycsillárokkal, melyek, mint a terem arányai is, a jó akusztikai ellen hatnak), a fertődi kastély Zenetermét idézi.

A Festetics Palota Tükörterme
A Festetics Palota tükörterme
A trió – szemben a vonósnégyessel – általában kiváló szólisták együttműködését jelenti, külön-külön is jelentős karriert befutó zenészek összeállását. Van példa persze valódi triókra is – Beaux Arts – de a klasszikus nagy trióformációk nagy előadók szövetségét jelentik (Rubinstein, Heifetz, Casals, Schnabel, Szigeti, hosszasan lehetne sorolni), s ritkább eset az, hogy három fiatal eleve trióként szerezzen magának nevet, és a trió formációt ne hagyja el szólóprodukciókért. A Trio Con Brio a világ legjobb koncerttermeiben játszotta az egyébként igen gazdag trióirodalom legfontosabb műveit – hozzánk kevésbé ismert művekkel érkeztek, érdekes programmal. A dán szerző, Bent Sørensen, Ravel és Smetana darabjai közt nem hangnemi összefüggéseket, nem zenei párhuzamokat kellett keresnünk, e darabokat alaptónusok – elégikus hangjuk – köti össze, mindhárom fájdalmasan szenvedélyes. Ha csak magunkban idézzük fel a műveket, a hangsúly a fájdalmon van inkább, ellenben a dán hármas előadásában ez a szenvedélyre tolódott át.  

Gondolhatnánk, ha valami, hát a dán kortárs kompozíció biztosan ritkán, sőt valószínűleg sosem hangzott el hazánkban, pedig Sørensen – köszönhetően elsősorban a pannonhalmi Arcus Temporum fesztiválnak – egyáltalán nem ismeretlen szerző. Triójának, a Phantasmagoriának - melyet Péteri Lóránt éppen a Revizornak tudósítva elemzett a pannonhalmi fesztiválról (az írás itt olvasható - a szerk.) – két hazai előadásáról is tudok (bár egyiket sem hallottam). „Halk és még halkabb  hangzás, surranó-elillanó mozgásformák, klasszikus hangszerek szordinálása, elnyújtott glissandók, mániákus sul ponticellók a vonósokon és szerelem a kisterc iránt” – írta Péteri Lóránt, ami – hogy még közelebb hozzuk a művet – a gyakorlatban nagyon bizarr hangképeket, hangzásokat is jelent. Egy sul tasto játszott hang például egy felettünk elsuhanó repülő hangját imitálta, egy portato az óvodai gyerekzsivajt, és egy nagyon lassan meghúzott, kitartott G hang a forgalom távoli nyüzsgését: úgy sejtem, de csak a hangzások adtak némi fogódzót, e mű a nagyvárosban élő, elmagányosodó ember félelmeit jelenítik meg. A vonókon elhaló hangot dünnyögve-dúdolva szólaltatta meg a mű végén a csellista hölgy. E kifejezetten érdekes, bár szerintem nem jelentős művét a szerző a dán Schubert Társaság kérésére, és kifejezetten a Triónak írta.

Trio Con Brio Copenhagen
Trio con Brio Copenhagen
A névválasztást – a con brio olasz zenei kifejezés körülbelül annyit tesz: nagy hévvel, nagy elánnal – a program következő darabjainak előadása igazolta. Olyannyira, hogy ez a heves, olykor irgalmatlanul kemény, tüzes játék némely tételt feledhetetlenné, némelyiket ellenben komikussá, felismerhetetlenségig eltorzulttá tett. Maurice Ravel baszk népzenei anyagra épülő művének – a-moll zongoratrió – második tétele (melynek címe, Pantoum egy maláj versformára utal), olyan lett, mint egy vad, szerelmes baszk lány bosszúesküje. A hegedűs Soo-Jin Hong precízen, ugyanakkor olyan fékevesztetten játszott, mintha nem énekelte, hanem elordította volna a dalt. Ennek a zabolátlan játékmódnak köszönhetően mind a Ravel-mű Scherzójából, mind Bedrich Smetana g-moll triójának érzelmes második tételéből hiányzott a bensőségesség, s a dallam nem elevenedett meg. Mintha a Hong lányok - a csellista Soo-Kyung Hong – nem a szerzők nyelvét beszélték volna. Pontosan játszottak, de a hangsúlyok nem voltak a helyükön, nem hallottam ki egy felzaklatott és mély gyászában vigaszt kereső ember hangját Smetana művének harmadik tételéből (Allegro), ahogy a finálé gyászindulójából – a mű születésének idején négy gyermekét is elveszítette a cseh szerző – is hiányzott a megrendültség. Kottahű, de minden igyekezet és virtuozitás ellenére kilúgozott előadása volt ez a Smetana-mű két fontos tételének.  

A zongorista Jens Elvekjaer különösen a Ravel-darab második és negyedik tételében – mindkettő az ő játékával indult – játszott kiválóan, a passacaille fokozása neki köszönhetően hágott az egekbe.

A sáskazöld illetve neonkék, vagyis feltűnő, szinte villogó ruhákba öltözött hölgyek és a fekete öltönyös úr koncertje mindenesetre annak bizonyítéka volt, hogy az alkalomszerűen összeállt triókkal szemben nagy előnye e formációnak az összeforrottság, összeszokottság. 

S ha már szóba került Fertőd: a koncert kevés hallgatója legfeljebb csak azt sajnálhatta a ráadás – Mozart - után, hogy vége van a Haydn-évnek, és a trióirodalom nagy művei közé (minden tiszteletünk ellenére) sem sorolható művek helyett nem Haydn nagyszerű triói közül hallhatott párat. És már sajnos a Mendelssohn-év is oda.

 

Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a Budapesti Tavaszi Fesztivál 2010 gyűjtőlapon olvashatják.

Helyszín:  Festetics Palota,  Időpont:  2010. március 22.