A Mennyekbe vágtató prolibusz ugyanis nem annyira pódiumest, mint inkább monodráma. Ebben a drámában azonban nincsenek biográfiai tények, életrajzi jegyzetek, nincsenek külső, magyarázó szövegek. Szavalóesteken a leggyakoribb eljárás, hogy az előadó két segédegyenessel dolgozik: az egyik természetesen a versekből áll össze, a másik pedig a költő élettörténetéből, sorsából. Vagy az életrajz egy-egy pontját világítják meg az odaillő (vagy annak tartott) szövegek, vagy fordítva, a versek szavalása közben tesz a színész látványos mozdulatokat kifelé, az életrajz és a referencia irányába. Itt más a helyzet. Ez a vers drámája.
 Fekete Ernő |
Nyilván Weöres életét és életművét is fel lehet így dolgozni, lehetne kezdeni a nagyszerű Önéletrajz című szonettel („Mi történt volna: ez volt életem. / Csukott szem. Nyílt száj. Állandó csoda.”), aztán jöhetne a csöngei gyerekkor, a csodagyerekség, a belső és a külső utazások és így tovább – mindez azzal a deficittel, hogy a költőnek igazából munkarajza és nem életrajza van. Fekete Ernő egészen máshol látja a téteket. Máshogyan látja Weörest.
Weöres fiatalon is öregember, és idősen is örökgyerek tekintete van. Némiképp olyan ő, mint a filmbéli Benjamin Button, aki öregen születik meg, hogy aztán egész életében „visszafelé” éljen és csecsemőként haljon meg. A világra való rácsodálkozás és a búcsú a világtól Weöresnél összesodródik, és ez lesz az origó Fekete számára is. Az est narratív váza rizomatikus: nem előrefelé, vagy ennek ismeretelméleti reciprokjaként visszafelé halad az időben, hanem más törvények és logikák mentén létesül a szöveg. Nincsen egyetlen idő, hanem idők vannak: örökkévalóság és pillanat. Ezek persze veszélyes határértékek: a végeredmény vagy az abszolút, vagy a banális lesz. Fekete Ernő a vers születését állítja a középpontba, ezzel egy abszolút banális állapotnak ered a nyomába.
Az előadás során először a hang születik meg. Rádiófelvételen szaval Weöres. Jóformán a hang nemét is nehéz eldönteni, nemhogy az életkorát. A díszlet egyszerűen berendezett lakószoba. Mint egy felnőtt ember gyerekszobája. A fekhely szépen megágyazva, éjjeli szekrény, két szék, egy himbálódzó lámpakörte. Ideérkezik (haza) Fekete Ernő, hogy elkezdje harminc versből összefűzött monológját. A szavalások között állandó mozgások, elválasztó mozdulatok, átöltözések, kellékcserék, világosítási váltások vannak. Az egyik legtalálóbb színpadi játék az, amikor bedobnak az ablakon egy üveg bort Weöres kezébe. Ez egy közkeletű Weöres-anekdota színrevitele, melyet legutóbb Háy János írt meg megkapó esszéjében. Történt egyszer, hogy Weörest bezárta otthonába felesége, Károlyi Amy. Weöres megszomjazott, azonban nem tudott kijutni a szobából. A ház előtt dolgozó munkásokat megkérte, hozzanak néhány palackkal (maguknak is), Weöres pedig, aki az emeleti szobában gubbasztott, egy madzaggal felhúzta, szó szerint benyakalta a Zöldszilvánit.
Az előadás igazi ereje a sűrűsödés, a rezonancia erősödése. Weöres költői optikája a földtörténeti koroktól a csillagos égig látott el. Poétikájában a legprimitívebb indulatszavak, a ragok, a nyelv sara az egyik teremtő közeg. A másik pedig az éteri-szubtilis, a megfoghatatlan, áttetsző transzcendencia. A földtörténeti rezonancia érzetét csak erősítette, hogy a Sufni mellett-alatt elhaladó hármas metró időnként megremegtette a stúdiót, a legjobb dramaturgiai pontokon szólva bele az előadásba. Ami ennél valószínűbb: Fekete Ernő reagált mindig úgy a metróra, hogy az ellenkezője látszódjék.
 Fotó: Dömölky Dániel (Forrás: PORT.hu) |
Fekete Ernő összesen ötvenhárom szövegtételt mond el, ami nagy szám. (A pontos szám megállapításában, és a versek visszakeresésében nagy segítség az előadás végén kiosztott címlista.) Az ötvenhárom szöveg között akad egysoros aforizma, és több oldalas szimfónia is. Fekete interpretációjában azonban megszűnik a mennyiségi érzékelés, más lesz a mértékegység. Ismétel, szótagol. Versmolekulákat mond. A Weöres-versek előadásakor a szavalónak nagyjából be kell lőnie, hogy az értelemre merőlegesen vagy párhuzamosan mondja-e a szövegeket, hogy a hangtani jelenségek vagy a bölcseleti jelentések tagolják-e a műveletet. Weöres a magyar költészet egyik legnagyobb lazítója-eloldója, olyan ritmusszerkezetekkel és rímképletekkel dolgozik (bár Weöres alkotómódjára ez a szó kellően abszurd, tehát illik is ide), amelyek eloldozzák a mondottat a zárt, nyelvtani kontextusból; Weöres nyelvi alakzatai lebegnek a levegőben. Fekete, aki maga állította össze az est anyagát, tisztában van az ellenpont fontosságával. Ironikus sortörések, fanyar hallgatások, váratlan hangsúlyváltások ellensúlyozzák a transzparens, éteri cirkálást.
Fekete Weöres egyedülálló, alighanem sehonnan sem levezethető humorát hozza a leginkább közel. Ez a humor egyszerre harsány és tündéri, kegyetlen és kegyes. De inkább kegyetlen. Önmagával a leginkább. Fekete játékában Weöres életkora eldönthetetlen, valahol a négyéves és az ötezer éves között lehet. Félúton. A páratlan nyelvi figura mellett azonban megismerhetjük a hús-vér Weörest is. Sajátos mozgása, grimaszai, kényszercselekvései és döntésképtelenségei szavak nélkül is megmutatják ennek a személyiségnek a teljes szabadságát és a teljes kiszolgáltatottságát. „Sanyikának könnyű, ő nem ember” – a zseniális észrevételt Nemes Nagy Ágnes jegyzi.
Fekete Ernőnek nem (volt) könnyű, hogy eljátssza a nem-ember embert, a szeretnivaló gonoszkodó angyalt. Végig koncentrált játékában oly módon kerül a versek közepébe, organikus centrumába, hogy közben valahol kint is van. Nem nagyon messzire persze, csak az univerzum külső peremén. Mennyekbe vágtat.