A Dán Királyi Balett egyike a világ legkorábban alapított, azóta is folyamatosan működő balett-társulatainak. Hosszú története során olyan neves koreográfusok dolgoztak a társulattal, mint August Bournonville, George Balanchine vagy Birgit Cullberg. Ilyen háttérrel, és a Budapesti Tavaszi Fesztiválra hozott produkcióik címeit áttekintve igazi ínyencségre, egy olyan tánctörténeti utazásra készülhetett a néző, mely egy csaknem 180 éves (!), egy hetven éves valamint egy napjainkban készült előadásból áll össze. Amit láttunk, az azonban inkább egy balul sikerült orvosi beavatkozáshoz hasonlít. Miután több-kevesebb sikerrel újraélesztettek két örök klasszikust – Bournonville-től A szilfidet és Balanchine-től a C-dúr szimfóniát -, egy modernnek szánt koreográfiával kivégezték Shakespeare drámáját, az Othellót.
 Jelenetek A szilfid című előadásból |
A fesztivál első napján a társulatért rajongó királyi családot képviselő dán koronaherceg és felesége jelenlétében, telt ház előtt gördült fel a függöny az Operaházban: skót szoknyás férfi szunyókál egy karosszékben részletgazdag, kastélyt ábrázoló díszletek között, miközben hófehér rebbenő szoknyás, szárnyacskákkal „felszerelt” balerina táncolja körül. A szilfid, melyet először 1832-ben Filippo Taglioni saját lányával, Maria Taglionivel a címszerepben vitt színpadra, a maga korában stílusteremtő, újításokkal teli előadás volt. Megteremtette a fehér balett, a spicctánc fogalmát, a tündérvilág és a halandók közti tragikus szerelmi történetével pedig mintául szolgált olyan későbbi romantikus balettekhez, mint a Giselle vagy A hattyúk tava.
Bournonville 1836-ban készített koreográfiájába azonban 2010-ben már nehéz belefeledkezni. Úgy tekintünk rá, mint egy vitrinbe zárt múzeumi tárgyra: szép, szép, de a mi világunktól idegen. Nehéz eldönteni, hogy a színpadon látható eltúlzott gesztusok, kitartott pózok azért tűnnek-e nevetségesen művinek, mert e kifejezési forma felett eljárt már az idő, vagy azért, mert amit látunk nem más, mint szakszerű utánzat, sterilen konzervált tánctörténelem. Ha meg is mosolyogjuk a skóciai erdőben játszódó édes-bús szerelmi történetet, mégis jól esik megelevenedni látni ezt a sosem létezett, kiszámítható, kompakt világot, melyben egyértelmű, hogy ki a gonosz és ki az áldozat, amelyben még a cselédek is viháncoló örömmel törölgetik a kastély roppant ablakait, és a halott tündér a társai kíséretében egy habos felhőn emelkedik fel a mennyekbe.
Éteri hangulat jellemzi az este második felét is. Ám ezúttal ezt az egyszerű formák és logikus struktúrák, a kék háttér előtt csupasz színpadon táncoló, fehérbe, feketébe öltöztetett táncosok látványa és Bizet C-dúr szimfóniája teremtik meg. Balanchine 1947-es koreográfiája, melyet Bizet kamaszként írt szerzeményére koreografált, igazi szimfonikus balett. A szimmetria és az összhang dicsérete, maga a könnyed(nek tűnő) tökéletesség. Mint egy óramű, oly pontossággal szerkesztették, valóban mechanikája van. A tiarás, tütüs táncosnők és fekete harisnyás táncosok mozdulatai egymáshoz hibátlanul illeszkedő fogaskerekekként hajtják előre az előadást, amelyhez nem kell díszlet, kellék. És nem kell történet sem, mert a dolog nem akar másról szólni, mint a tiszta táncról. Még szerencse, hogy Balanchine koreográfiái sziklaszilárd "szerkezetek", így még akkor is működnek, ha a fogaskerekek némelyike kicsit lötyög.
 Jelenet az Othello című előadásból. Fotók: Hajdu D. András (A képek forrása: Budapesti Tavaszi Fesztivál) |
A két múltbéli klasszikus megidézése után, másnap egy modern Shakespeare-adaptációt láthattunk a társulattól a Művészetek Palotájában. Bár ne tettük volna. Jobban jártunk volna, ha a Dán Királyi Balett úgy marad meg emlékezetünkben, mint egy kiváló szólistákat felvonultató, impozáns együttes, mely a balett történetének fontos koreográfiáiba missziószerűen igyekszik újra és újra életet lehelni, nem pedig úgy, mint egy hírnevesnek mondott társulat, mely egy dilettáns kamuelőadással akarta kiszúrni a tavaszi fesztivál nézőinek szemét.
Louise Midjord kimondottan fiatalokat megcélzó koreográfiája szánalmasan felszínes, ugyanakkor nevetségesen teátrális. A mozdulatok sokszor kimódoltak, pantomimszerűen szájbarágósak. Egy közepes tehetségű Activity-játékos nagyobb fantáziával jelenít meg bizonyos érzelmeket, cselekményeket, mint ahogyan a koreográfus táncosaival életre kelti azokat.
Othello, a hűséges férj nem száll be a férfiak mihaszna csintalankodásaiba, Othello a jegygyűrűjére mutat. Othellót féltékenysége őrültségbe taszítja, Othello tenyerébe temeti arcát, fejét fogva szaladgál körbe-körbe. A címszereplő, akinek lelkét Shakespeare-nél lassan, centiméterről centiméterre falja fel a féltékenység zöldszemű szörnye, ezúttal egy szimplán bekattant feleségbántalmazó ámokfutónak tűnik. Nincsenek megrajzolt jellemek, nincs mélység, nincs dráma. Hatásvadász zenei montázsra összeállított az egzotikus keleties mozdulatoktól a szalonképesített utcai táncon át a sztriptízes vonaglásig mindenfélével felhígított kortársiaskodó balett. A feszes tempó érzetét a gyakori hangulati váltások hivatottak kelteni, a látványosnak szánt össztáncok azonban nem mélyítik el a cselekményt, a feszültség helyett az üresjáratok számát növelik. Az előadásnak kétségkívül a mélypontja az erőszakolt aktualizálás miatt beiktatott háborús jelenet, melyet nézve leginkább úgy érezhetjük magunkat, mintha egy videoklip forgatására tévedtünk volna, ahol trendi military szerkóban, gépfegyverekkel hadonászva hip-hopolnak a táncosok…
Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a Budapesti Tavaszi Fesztivál 2010 gyűjtőlapon olvashatják.
Vö. Fuchs Lívia: Lejárt szavatosság
Kutszegi Csaba: Dicső múlt, aggasztó jelen
Lőrinc Katalin: Hagyomány-rétegek