Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

ÚJ ESÉLY

Sylvester Lévay–Michael Kunze: Rebecca / Budapesti Operettszínház, BTF 2010
2010. márc. 22.
A Rebeccával a harmadik Lévay–Kunze-musical került a Budapesti Operettszínház repertoárjára. A színház életében mindegyik fontos állomás volt, de mind közül ezt érzem a legnagyobb jelentőséggel bírónak. PAPP TÍMEA ÍRÁSA.

Az okokat kereshetjük az alapanyag minőségében: a Monarchia-nosztalgia cukormázától nem mentes Elisabeth és a kanavászszerű Mozart! dramaturgiailag sokkal gyengébb lábakon áll, mint Daphne du Maurier 1937-es regényének musicaladaptációja. Nyilván sokat tesz hozzá a sikerhez az is, ha egy társulat magabiztosan mozog egy komponista zenei világában. (Minden bizonnyal kimutatható lenne a partitúrában is a három Sylvester Lévay-musical dallamíveinek hasonlósága, de elég a fülünkre hagyatkozni, hogy ráérezzünk a harmóniák ismerősségére.) Az előadás szereposztása szinte megegyezik a 2003-as Mozart!-premierével, és ez az összeszokottság, ha másképp nem, a tudatalattiban – vagy csak a kritikus tudatalattijában? – működik. Ismét slágereket hallunk, mutatós, nagy ívű, „klasszikus”, azaz nem popos vagy rockos musicaldalokat, hozzájuk simulnak Müller Péter Sziámi magyar szövegei, amelyek közül első hallásra mindössze a „hamvveder már tele csikkel” megfogalmazás tűnik kevéssé szerencsésnek. 

Jelenetkép
Jelenetkép

Du Maurier regénye, illetve színdarabja, melynek átdolgozója maga az írónő, több műfajt kever: misztikus izgalmakkal teli furcsa Hamupipőke-mese, szerelmi szállal romantikussá tett thriller, freudi hatásoktól sem mentes rémregény. Michael Kunze librettója megtartja ezek finom arányát, az pedig már Béres Attila rendező érdeme is, hogy a feszültség egy pillanatig nem csökken, a múltbeli, mélyre eltemetett, és fokozatosan felszínre kerülő titkok után a feloldást hozó újabb titok váratlan meglepetésként hat.  

A Rebeccát a pécsi Liliom óta a legkiforrottabb Béres Attila-rendezésnek gondolom: biztos kézzel irányított, jó ízléssel színpadra tett, a nagyszabáson belül az intimitást megteremtő, a musical műfajának látvány- és stíluskövetelményeit a krimihez illő realizmussal ötvöző, végigelemzett viszonyrendszerű produkcióról van szó, amelyben Béres a konzervatív hagyományok mentén halad, ugyanakkor azonban a groteszk – Tihanyi Ákos koreográfiájának hathatós segítségével – is erős hangsúlyt kap. Az előadásban, épp az előbb említettek okán az énekesi mellett komoly színészi teljesítményekre is szükség van. 

A Szinetár Dóra játszotta Ént, a későbbi második Mrs. de Wintert kedves fehér egérként aposztrofálja munkaadója, Mrs Van Hopper. Az első felvonásban Ént az amerikai milliomosnőhöz, illetve a már halott, csak az elbeszélésekben megjelenő Rebeccához képest látjuk: teljesen érdektelen fiatal nő, akiben épp ez a titoktalanság, a megnyugtató semmilyenség a vonzó Maxim de Winter számára. A figura naivaságát elsősorban a külsőségek, a derék nélküli szabású babarózsaszín és pasztell ruhák tudják megteremteni; apró rebbenésekre van mindössze mód, a színész feladata a háttérbe olvadás, a jelentéktelennél is jelentéktelenebbé válás. Mrs. Van Hopper szerepében Szulák AndreaVelich Rita jelmeztervező segítségével – remekül megteremti az ellenpontot. Amikor a jelenetei kezdődnek, ő már minden esetben a színen van, kilépői azonban a primadonna kelléktár legékesebb darabjai. Szulák mer harsány lenni, mer karikírozni. Érthető, szerethető a vagyonos asszony, akinek élete az állandó szereplésről szól, amihez közönség kell, a társaságot pedig ő aztán tényleg képes megvásárolni.

Ebbe a nyugalmi állapotba lép be Maxim de Winter, a tökéletes neveltetésű angol lord. Bereczki Zoltán arisztokratikus tartással és eleganciával lép színre. Csupa titokzatosság, keménység és elfojtás, s ennek a zárt egyéniségnek a hirtelen döntése, az Én feleségül kérése felborítja az egyensúlyt. Nem bocsátja el a múlt, s ennek színpadi megjelenése, a kimért gesztusok, az, hogy a második felvonásban elhangzó vallomásig nem néznek Én-Mrs. de Winterrel egymás szemébe, fegyelmezett játékot követel. Az őszinteségtől kinyíló feleség ekkor már „valamilyen”: ruhája színt és nőies szabást kap, testtartása nem az állandó alkalmazkodási kényszerről, hanem a Mrs. de Winter-i szerep (f)elvállalásáról szól. Ez a változás látható előzmények nélkül megy végbe és tör ki, innentől kezdve jóval többet mutathat magából Szinetár Dóra is. (Aki egyébként a keretjátékban, a saját történetét mesélő asszonyként tűnik a leginkább felszabadultnak.) 

Fotók: Felvégi Andrea. A képek forrása: Budapesti Tavaszi Fesztivál
Fotók: Felvégi Andrea. A képek forrása: Budapesti Tavaszi Fesztivál

A Polyák Lilla játszotta házvezetőnő, Mrs. Danvers a sötét oldal. Érdekes párost alkotnak Szinetárral, hiszen két fiatal nő áll szemben egymással. Zárt fekete ruhájában, hibátlan frizurájával és modorával Polyák a démoni erő, s ez a Rebecca-téma újra és újra felhangzásával egyre erősödik, mígnem az őrületté fokozódva a Manderley-ház tűz martalékává válásában kulminálódik. (Mivel a színésznő többnyire finom, tünékeny naivákat játszik, ezt az évadot azért tartom fontosnak a pályáján, mert a Madáchban az évad elején a Tó úrnőjeként, illetve jelen esetben Mrs. Danversként egészen új oldaláról mutatkozhatott be, ráadásul sikerrel.) 

Jack Favell intrikus szerepe kompakt, de a konfliktus kirobbanásában nagy jelentőséggel bír. Mészáros Árpád Zsolt nyílt lapokkal játszó, kizárólag az anyagi hasznot szem előtt tartó sármőrt ad, aki nem riad meg semmitől. És ha már intrikus van, a klasszikus dramaturgia mentén haladva szükség van egy segítőre is. Beatrice, Maxim húga, az emancipált, rendkívül empatikus asszony Füredi Nikolett, aki az elbizonytalanító, ám konkrétumot nemigen tartalmazó információkat adja sógornője számára. E két szerep igen zárt, túl nagy ívek játszására nincs bennük lehetőség, ezért már az első színpadra lépésükkor kész figuraként kell a nézőnek megmutatni őket.  

Béres remekül koreografálja a nagyjeleneteket: hatásos az első felvonás fináléjában a kettéváló lépcső, melynek hátsó felén Max, a rivaldában pedig Danvers áll; Max és Én első duettjében a közönségnek énekelnek, egymástól távol állva, egymásra nem tekintve, az előadás végén pedig kart karba öltve sétálnak tova, s néznek vissza amolyan némafilmes-film noir-osan. Horesnyi Balázs díszlete egyszerre levegős, mivel alig használ kelléket, de épp ez a levegősség és az áttetsző, kulisszaként festett függönyök használata teremti meg a tágasságában fojtó teret. És ami miatt igazán érettnek vélem a produkciót, az egyrészt az, hogy a musicalekhez képest jelentős mennyiségű prózát természetes hangsúllyal képesek mondani a színészek, de még inkább az, ahogyan a színlapon még néven nevezett mellékszereplőkkel és az ensemble-lal bánik a rendező: mindannyian emlékezetes karaktereket teremtek, egyéniségeket mutatnak. Természetesen lehetne csomót keresni a kákán – a Rebecca szellemét idézendő fel-felbukkanó négy vízihullának öltöztetett táncos alakjában, a függönyön óriásivá nagyított de Winter papa és két szomorú gyermeke múltbeli árnyának jelentését és az angol vidéki mansion kandallója fölött lógó családi kép (Rebeccával és egy ismeretlen fiatalemberrel) értelmét boncolgatva –, de ne tegyük. Örüljünk, hogy végre zenés színházat látunk.

Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait  a Budapesti Tavaszi Fesztivál 2010 gyűjtőlapon olvashatják. 

Vö. Kelemen Éva: Slágergyanús pszichotriller 
László Ferenc: Banális titkok 
Tompa Andrea: Semmi, ami emberi 
Szoboszlai Annamária: Musicellé karcsúsítva 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek