"Szellemidézés" - Vendégünk Halász Péter / Műcsarnok, BTF 2010
2010.03.22.

Halász kísértetiessége, pontosabban a kísértetiesség iránti vonzalma rabul ejtő, a dolog innentől már tényleg a szellemidézés körül forog. MÜLLNER ANDRÁS ÍRÁSA.

Halász Péter (Forrás: btf.hu)
Halász Péter (Forrás: btf.hu)
Odasétáltam a Műcsarnok apszisának centrumában elhelyezett koporsóhoz. Ebben a koporsóban ravatalozta fel magát Halász Péter ugyanitt négy évvel ezelőtt, 2006. február 6-án, amikor már csak pár hete volt hátra. Ebben az utolsó performanszában félholt nézőként vett részt, hiszen nem ő, hanem a barátai léptek fel, de épp félholtságában végig és súlyosan ő volt a figyelem középpontjában. Igaza is volt, meg nem is, amikor azt mondta, hogy nem sok embernek adatik meg, hogy a saját temetésén részt vegyen, de a saját munkái alapján ő volt az, aki az életbeli halálra vagy halálbeli életre vonatkozó tanúságot egész életében gyakorolta. Valóban, a szó szigorú értelmében senkinek nem adatik meg, hogy élőként ott legyen a saját temetésén. De a dolog fordítva is igaz: nincs olyan ember, aki ne fantáziált volna arról, hogy szem- és fültanúja legyen a saját temetésének, így valamiképpen mindenki „átéli” Tom Sawyerként a saját halálát. Halász Péter művészetének egyébként is talán az egyik kulcsszava ez: átélni. Folyamatosan ezt a szükségletét tette nyilvánvalóvá és nyilvánossá, közölte és kommunikálta, ezt tartotta magára és másokra nézve is a munka végső céljának. Aki pedig annyira következetes, mint ő, annak számára ez az átélés nem torpanhat meg mindenféle jöttment halál előtt.

Jelenetkép a Herminamezőből
Jelenetkép a Szellemjárás - Herminamező című filmből
A Műcsarnokban a tavaszi fesztivál részeként három napon keresztül Halász Péterről szólt minden. A programsorozat egy huszonnégy órás filmre épült, amely Halász Péter kívánságára született. A filmet a vele együtt dolgozó fiatal művészek készítették, a Halászról életében készült felvételekből, ezek egyébként még sokszor huszonnégy órányi filmre biztosítanak elegendő anyagot. A Műcsarnok négy termében ezt a filmet vetítették március 19-e éjféltől 21-e éjfélig folyamatosan (az esemény honlapja itt érhető el - a szerk). Ezen kívül megszakítás nélkül ment a Műcsarnok alagsorában Najmányi László Halász Péter-filmje, a fenti kiállítótérben pedig a Szellemjárás – Herminamező (ezt az animációs filmet Halász Péter készítette fiatal filmesekkel, megtekinthető itt - a szerk), valamint nyolc vagy kilenc televízión Halásznak az 1970-es évektől a 2000-es évekig színpadra állított darabjairól készült felvételek.

A Halász által készített, valamint a Halászról szóló és a Halásszal készített mozgóképek (és fotók) mennyisége emberen túli méretet ölt. Ez a tény már csak abból a szempontból is figyelmet érdemel, hogy a szemnek befoghatatlan anyag egy olyan emberről szól, aki önmaga és mások szerint is a közvetítő rétegek folyamatos lehántásában volt érdekelt. Nevezzük azt a közvetítést konvencionális színháznak, megszokott gesztusnak, sminknek, álarcnak, szerepnek, bármiféle médiumnak, amely megrögzött sematikusságot biztosít, és bár biztonságot ad a benne mozgóknak, de biztonsági játék is egyben: nem történik semmi az emberrel. Halász a már említett átélés jegyében ezt a biztosítást törölte folyamatosan, mégpedig úgy, hogy az úgynevezett életet halállal itatta át, a halálba életet lehelt. Mintha még közvetített, mediatizált állapotban sem akarná, hogy bármi másra gondoljunk, mint arra, ami történik velünk. Ez a kísérteties játék a rögzítéssel most is mindent áthatott. Még a tollamat is, kifogyott belőle a tinta. De kifogyott a kölcsönkért tollból is, és nem fogott az a halálfejes toll sem, amelyet a Műcsarnok ajándékboltjában vásároltam. Nincs mese, Halász megszállva tartja a rögzítést, ebben a közegben még egy egyszerű jegyzetből is performansz lesz; látom magam egy üldözős burleszk űzött (kísértett) főszereplőjeként. És mindent innen kezdtem el nézni, ebből az egyszerre belső és külső, félholt nézőpontból.

Halász Péter a Sade márki élete című Szirtes András-filmben
Halász Péter a Sade márki élete című Szirtes András-filmben
Hányan eltemették már a hozzájuk legközelebb állókat, kérdezi mintegy költőien Halász Sade márki kapcsán, akit ő játszott el Szirtes András Sade márki élete című filmjében. Lenyűgöző pontossággal magyarázza, hogy a fantáziahalál-játékot mindenki játssza, még a hozzá legközelebb állókkal is. Sade márki szembesít azzal, hogy még az anyánkkal is ezt csináljuk, és gondolatban halomra gyilkoljuk szeretteinket, jóllehet sokan inkább Sade márkin háborodnak föl, mint saját magukon. „Mindig átlép egy küszöböt”, mondja Sade-ról, és magáról beszél. Megelevenedik a szemünk előtt Sade márki kísértete, Halász Péter arcával. És bár most ő van a középpontban, nem lehet elhallgatni, hogy ez a játék átcsap Halász Péteren. Látjuk a mozgóképeken a már szintén eltávozott Bálint Istvánt, amint Andy Warhol-maszkban Andy Warhol sírján ül, majd interjút készít egy boszorkánnyal az Andy Warhol’ Last Love című Squat-film harmadik részében, mely ezt az alcímet viseli: Interjú a holtakkal. Warhol-Bálint ebben a filmben egy polaroid géppel készít képeket megállás nélkül.

Halász Péter. Fotó: Szilágyi Lenke (Forrás: halasz24.hu)
Halász Péter. Fotó: Szilágyi Lenke (Forrás: halasz24.hu)
Nem szabadulok az érzéstől, hogy a fent emlegetett átélés Halász és mindenkori társai számára sokkal tágabb kört jelentett, mint ahogy azt az avantgárd „életakarás” kapcsán szoktuk volt emlegetni. Bejátszottak mindent, ami életen vagy emberen túli dimenzióval bírt, ez leginkább és értelemszerűen akkor a legfeltűnőbb, amikor az úgynevezett technikát kísértik, amikor a különféle médiumokat párosítják a halál témájával. Az egyik legszebb példa Najmányi filmje, amelyben Halász Péter kísérteties arca az animáció tárgya, és ez az arc úgy kel „életre”, hogy közben Najmányi hangja New York művész-negyedének „kísérteteit” idézi. Emlékezzünk Hajas Tiborra, aki szerint animáció végső soron nem létezik. Minden animáció csak gyenge kísérlet annak a végső animációnak az árnyékában, amely a holtakkal történhetne. (Animare – élettel telíteni, lélegzetet adni.) Ez megtörténik a holtakkal nap mint nap. De mindez megfordítva is igaz, bár nem tudatosítjuk magunkban, hogy amikor nézzük magunkat egy fényképen vagy egy filmen, akkor egy halott embert nézünk.

Ahogy a koporsó fölé hajoltam, megláttam benne Halász Pétert. Pontosabban egy egész alakos fotográfia képében feküdt ott, rávetítve egy fehér vászonra, amellyel a koporsót kibélelték. Egyszerre volt lenyűgöző és megnyugtató a fejét karjára hajtó Halász látványa, leginkább azért, mert mozdulatlanul feküdt, ezúttal nem fenyegetett semmi akció. Elrévedésemből egy esemény, mondhatni performansz billentett ki, amely olyannyira váratlanul ért, hogy a meglepetéstől hátrébb kellett lépnem egyet. A vetített Halász Péter megmozdult a koporsóban, és oldalfekvésből a hátára fordult, felém. Akkor egy pillanatra kiszállt belőlem minden életerő.

Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a Budapesti Tavaszi Fesztivál 2010 gyűjtőlapon olvashatják.

Vö. Szemere Katalin: Halász-közeli történetek 
Deres Kornélia-Herczog Noémi: ...és ami utána van 

Esemény:  Szellemidézés - Vendégünk: Halász Péter (24 órás dokumentumfilm és non-stop életmű-performansz),  Helyszín:  Műcsarnok,  Időpont:  2010. március 19-21.
Megítélt támogatás: 1 800 000 Ft
Támogató: Színházi Kollégium
A Szellemidézés című 24 órás dokumentumfilm bemutatására egy három napos színházi esemény-sorozattal a Műcsarnokban (2009)