Pedig a kezdet jól veszi fel a ritmust, a tét növelését is sikerül érzékeltetni (kommandósok az első rész tűzoltói helyett), a kamera is úgy dülöngél, mint az előző epizód nyomasztó jeleneteiben. Ugyanazt az estét éljük tovább: a lezárt épületbe mindenre felkészült, bár realistán pocakos kis csapat hatol be, élén a küldetés titokzatos vezetőjével, aki vérmintát akar venni az ős-zombi Medeiros lányból. Az első rész ismeretében nagyratörő terv, de emberünk épp eléggé titokzatos ahhoz, hogy elhiggyük, tudja, mit csinál. Aztán kiderül, hogy még sokkal többet is tud, de a zombik sem tétlenkedtek az első rész óta eltelt tizenöt percben.

Mielőtt továbbmennénk, megjegyzendő, mennyire másként érinti a folytatást a spoilerveszélyes történetmesélés. Az első részben a folyamatos, megválaszolatlan kérdések teremtettek strukturális feszültséget, és a recenzió nem tudta elrontani az élményt azzal, hogy “ezek mind zombik”, “mindenkit elkapnak” stb., mert a film után nem okosabbak lettünk, hanem számos élménnyel gazdagabbak, vö. “ezek olyan, nem is tudom, milyenek, nézd meg”. A második részben mintha lenne lelőhető poén, de igazából a recenzens nem tud tönkrébbtenni semmit, mert válasz gyanánt minden előkerül, ami a vetítőn kifér: vatikános-összeesküvős, tudományos-fantasztikusos, idegen-testrablós, csak-sötétben-láthatós, hangutánzós-szenteltvíztől-félős…

Az elveszettség érzése ezúttal nem a kihagyásból, hanem a túlterheltségből táplálkozik. Nagy kár érte, mert az előbbi lehet koherens, az utóbbi összevisszasága viszont úgy utal különböző panelekre az Ördögűzőtől az Alien-sorozatig, hogy azok egymás közötti illetve a filmhez való viszonyát még diszkrét utalások szintjén sem tisztázza; ellentétben a felénk rohanó, üvöltő zombival, ilyesmivel nem túl esztétikus magára hagyni a nézőt. Így az eredmény nem a félelem, hanem a fejrázás, méghozzá a parasztbácsié, aki a Star Warsról kijövet azt mondja: “na ezt azért nem hiszem”. A színészek korrekt munkát végeztek, habár a Rámenős Riporter, az Annyira Nem Vagány Srác és a Különös Férfi sablonjait nem valami nagy kihívás eljátszani – nota bene, az első részt sem a lélekábrázolás, hanem a magára hagyott kép, a redukált dikció és a feszes cselekmény vitte el.

A film képi világa a bevált recept szerint a vágatlan, nyers felvételek kódját használja, a kommandósok kameráját, az első részt túlélő éjszakai üzemmódot, néhány srác handicamjét (akik kijátsszák az egész épület nejlonba burkolására, csatornafedelek lehegesztésére is kapható kerberoszokat). A sztori is hasonló, előbb az áhított győzelem, majd a közösség kimenekítése, végül a túlélés motiválja a szereplőket, a kalandvágyból rémület lesz, és ahogy azt megszokhattuk, a legvégén csavar, amiről nem mondunk semmit (ízlés szerint meglepő vagy kínos, nem leszünk semmi jónak elrontói). Közben ártatlanok szenvedése, egy gyermekzombi kivégzésének morális dilemmái, sörétes puska és miatyánk, azaz mikor melyik hatékonyabb a szörny ellen, aki most már beszél, vallatható, szaporodik (ha jól értem az egyik képsort), alkalmasint meghal, tud ott is lenni meg nem is, voltaképp csak annyiban azonos az első rész néma, arctalan zombijával, hogy harap, ronda és nagyon gonosz.