A Miskolci Szimfonikus Zenekar koncertje / Magyar Szimfonikus Körkép, MűPa
2010.03.11.

Parádés koncerttel örvendeztette meg a Művészetek Palotája közönségét a Miskolci Szimfonikus Zenekar március 8-án. A Magyar Szimfonikus Körkép keretében megrendezett hangversenyt a zenekar művészeti vezetője, Kovács László vezényelte. MALINA JÁNOS ÍRÁSA.

Kovács László
Kovács László
A zenekar minőségi hangzása a nyitószám, Weiner Leó op. 18-as Szvitje megszólalásának pillanatában frappírozta a hallgatót, s a kedvező első benyomást az egész este csak megerősítette. Szó se róla, a program különösen alkalmas volt egy igazán jó zenekar erényeinek sokoldalú csillogtatására. Ehhez mindenesetre rendelkezésre állt az igazán jó zenekar. A nyitó Weiner-szvit briliáns hangszerelésével, a K450-es Mozart-zongoraverseny a fafúvósok mozarti viszonylatban is kiemelkedően hangsúlyos szerepével, Elgar Enigma-variációi pedig a későromantika egyik legszínesebb zenekari variációsorozataként jelentettek egyszerre jelentős kihívást és hálás játszanivalót a miskolci zenekar és karmestere számára. 

Halkan jegyzem meg – mert tudom, hogy Weiner Leó az együttes egyik specialitása, akinek egyebek között nem sokkal ezelőttig gyakorlatlag ismeretlen szimfonikus költeményét, a Toldit is lemezre vették –, hogy e Szvit Weinernek tán remekül hangszerelt, ám semmiképp sem kiemelkedően sikerült műve, amely a könnyedebb hangvételű nyitódarab funkciójában is triviálisnak hat olykor-olykor. Mozart, vagy akár Elgar mellett egy kissé eltévedtnek éreztem, s az motoszkált bennem, hogy ugyanezt a tündöklő hatást a másik kettőhöz méltóbb zeneművel is el lehetett volna érni.

Miskolci Szimfonikus Zenekar
Miskolci Szimfonikus Zenekar
Ámde ne keressünk csomót még a kákán is: e darab kapcsán is volt alkalom megcsodálni egy olyan gömbölyű, erőteljes és ugyanakkor rajzos és precíz zenekari hangzást, amely kifejezetten bővérűnek hatott a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem alapjáratban inkább hűvösen előkelőnek mondható akusztikájában. Kovács László ehhez a hangzásélményhez többek között zenélésének különös rugalmasságával és robbanékonyságával járult hozzá. A hegedűk éretten és homogén módon szóltak – a lassú, érzelmes pianókban ugyanúgy, mint virtuóz figurációkban, a csellószólam érzéki szépségével bűvölt el, a rézfúvós-szekció elsöprő volt, ezen belül a négy kürt unisonója meg csak a csellószólamhoz hasonlítható. A II. és III. tétel kodályos bevezető klarinétszólói nemes tartást sugároztak, de dicsérhetném a bőgők észbontó pizzicatóit vagy a remekül szólózó koncertmestert, s még sokakat. 

Ránki Dezső
Ránki Dezső
Ám fordítsuk figyelmünket inkább a második számra, Mozart talán legnehezebb zongoraversenyére, a 450-es B-dúrra, amelyben a fúvóskar minden addiginál meghatározóbb szerepet játszik a hangszerelésben, sőt a forma alakításában. Ránki Dezső a tőle megszokott magas fokú koncentrációval, a formálás mennyei magabiztosságával és megannyi, itt felsorolhatatlan részletszépséggel játszotta a szólót; talán nem szentségtörés azt mondanom, hogy dús, fényes, tömör trillái már önmagukban megérték a belépőjegyet. Amiről viszont külön örömmel számolok be, az a szólista és a zenekar közötti összjáték minősége és intenzitása, úgyszólván kamarazenei intenzitása és kidolgozottsága volt. Szó sem volt a pálya felbillenéséről: a zenekar eleve összeérlelt, homogén hangzása Ránki zongorázásával is szervesen olvadt egybe, s jöttek-mentek a zenei impulzusok, súly-oldás játékok és visszhangjaik, feszesen egymásba kapcsolódó kérdés-feleletek, példázva a partnerek kitűnő zenei reakciókészségét. Kovács László érzékeny és szuggesztív közvetítő volt zenekar és szólista között, s feltűnt, milyen nagy mértékben jellemzi őt ugyanaz a sallangmentesség és isteni nyugalom, amit Ránkiban annyira megszoktunk és nagyra tartunk. 

Elgar gazdag és mesteri partitúráját úgyszólván jutalomjátékképpen játszotta a zenekar a szünet után. A madárdalos természeti képtől a hatalmas zenekari tetőpontokig és a feszültségében is áhítatos, visszafojtott reprízig imponáló csiszoltsággal, agogikai hajlékonysággal és eleganciával, izgalmas képeskönyvként jelenítette meg a zenekar a variáció-sorozatot, újabb kitűnő szóló-teljesítményekkel fűszerezve az előadást. A mű legjobb pillanataiban az a felismerés ébredt a kritikusban, hogy ettől a zenekartól alkalomadtán Wagnert is szívesen hallgatna.

Vö. Fáy Miklós: Reniew visszafelé 

Szerző: Malina János

Helyszín: Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, Időpont: 2010. március 8., Megjegyzés: az NKA által nem támogatott