Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

HÁROM A MAGYAR

Dialëktus Fesztivál
2008. márc. 9.
A Dialëktus Fesztivál műsorfüzete péntek délelőttre gyors egymásutánban három „izgalmas, néha szélsőséges élethelyzetekről, szubkultúrákról” szóló dokumentumfilmet ígért, egyenesen a „magyar valóságból”. KOVÁCS BÁLINT ÍRÁSA.

A napot a magyar filmek közül – mintegy bemelegítésként – Szalay Péter Drogzarándok című dokumentum-rövidfilmje nyitotta. S a jelen esetben erősen eufemisztikus „rövidfilm” szó most nem annyira egyszerű tényközlés, mint inkább kritikai észrevétel: ebből a témából és ebből a tényanyagból – a filmen az első és utolsó feltüntetett dátum között egy év telik el – óriási hiba volt egy mindössze harmincöt perces, vázlatszerű dokut forgatni. A zarándokutak tudvalevőleg erős, akár rituális tisztító hatással bírnak: remek ötlet hát drogfüggők gyógyítására „használni” ezeket. A téma tehát ugyancsak erősnek tűnik, s mivel drogfüggőkről megannyi dokumentumfilm készült már, üdítő volna egy olyan, mely új szemszögből közelít a témához. Ilyen előzetes várakozásokkal azonban csak a csalódás fáj jobban.

Jelenetfotó a Drogzarándokból
Jelenetfotó a Drogzarándokból

A „zarándoklat” ugyanis nem egyéb, mint egy egy-két napos kirándulás a János-hegy környékén, aminek ráadásul – talán egyetlen, a többinél amúgy is elszántabbnak tűnő tisztulni vágyót kivéve – nemigen van hatása a résztvevőkre. A néhány, a kirándulást bemutató jeleneten kívül egy majdnem teljesen átlagos csoportterápia semmi újszerűvel nem kecsegtető képeit láthatjuk – a „majdnem” csak a betegeit látszólag megvető szakértőre vonatkozik („Ma reggel olyasvalami történt velem, ami eddig még soha: egy drogos ágyba hozta a kávémat. Hát, aki ennél többet el tud érni egy drogossal…” – mondja vihogva). Az egyetlen maradandó jelenetsor az egyik függő szülése: egyszerű, de hatásos eszköz egy csodálatosan szép, ártatlan csöppséggel érzékeltetni, milyen borzalmas hatásai lehetnek a drogfogyasztásnak. A Drogzarándok ráadásul szó nélkül hagyja a drámákat: az anya eltűnését, az egyik függő öngyilkossági kísérletét egy tőmondatban kiírja a vászonra, majd rögvest tovább is lép. Elsietett skicc ez a film – rengeteg munkát kellett volna még belefektetni. Megérte volna.

Rövidke, fél szusszanásnyi szünet a lényegében üres moziteremben, és máris elkezdődik az előző film szöges ellentéte, Kresalek Dávid Hacknija. A minden szempontból remek dokumentumfilm a (tájékoztató füzeteken sehol meg nem említett) Dezső András híres médiahackjét mutatja be, kezdve a Kongóban talált magyar törzs agyalágyult történetének kiagyalásával, a rengeteg, a hírt lelkesen leközlő médium bemutatásán át, egészen a – korábban szintén átvert – Index újságírójának lebuktató telefonjáig. A Hackni erénye nem is csak a remek ötlet és annak profi kivitelezése, mellyel – szerintük – a média működési mechanizmusát leplezték le (t.i. hogy lehet mindenféle sajtókapcsolat nélkül eljutni egy /akár ál/hír megjelenéséig). Szerintünk a hangsúly sokkal inkább a "hírverseny oltárán" szakmaiságukat örömmel feláldozó sajtómunkások bemutatásán van, s azon, hogy kiderüljön: a jelenség általános, korántsem csak a Blikk „szakmunkásai” követnek el ilyen alapvető hibákat.

Az ötleten túl viszont ott van a profi megvalósítás, azon belül is elsősorban a tekintélyes médiamunkásokkal – főszerkesztőkkel, „médiaszakos” újságírókkal – készült interjúk. Ezek bizonyítják, milyen tisztességesen gondolták át az alkotók a filmet annak készítésekor: minden kérdés igazán releváns, és sokkal mélyebb annál, mint ami minden laikusnak elsőre eszébe jutna a film kapcsán. A remek vágás és dramaturgia már csak hab a tortán.

Dübörög a nemzeti rock
Dübörög a nemzeti rock

Kriza Bori ezután következő dokumentumfilmje korábban dupla, tripla teltházakat vonzott, bemutatója egyet jelentett a – dokumentumfilmes mércével mért – kasszasikerrel; s valóban, a Dübörög a nemzeti rock kezdetére a Vörösmarty mozi kisterme szinte félig telik érdeklődőkkel, gyors számolás szerint csak néhány fő kéne még a húszhoz. Sebaj, biztos mindenki megnézte már korábban, akit érdekelt.

Kriza a Romantikus Erőszak névre keresztelt ősszittya árpádsávrock-zenekart és rajongóit kísérte majd’ egy éven át, s olyan értő kézzel irányította a kamerát, hogy noha csak egy zenekarról beszélünk, mégis azt lehet mondani, távolságtartó filmjében megjelenítette a nemzeti rock híveinek teljes palettáját. Filmje igen finoman kezdődik – csak később derül ki, ez pusztán ügyes dramaturgiai fogás, korrekt ötlet. Eleinte a néző elgondolkodik: ha ennyire nem veszélyesek és nem elvakultak az együttes szövegei és tagjai, minek kellett róluk filmet készíteni? Ám ahogy telik a filmidő, úgy ad ízelítőt Kriza az ordasabb „eszmékből” is. Mindazonáltal – ez dicsérendő – az elérhető legnagyobb objektivitásra törekszik, és akárhogy is nem illik a képbe az együttes női kisegítő vokalistája (aki „nagyon enyhén szólva is irtózik a zsidózástól és a cigányozástól”), teret ad az ő véleményének is. És ez az, amit a „Micheal Moore-i iskola” követői rendre elmulasztanak megtenni, s aminek hiánya miatt sokaknak megrendült a bizalma a dokumentumfilm műfajában.

Kriza Bori véleménye egyetlen ösvényen oldalog csak be a filmbe: a vágás segítségével. Persze nincs szó semmi hivalkodó manipulációról – a rendező pusztán egy-egy koncertrészlet bevágásával mutatja meg, miről is beszél valójában az énekes, például mikor tagadja, hogy egyik szövegük antiszemita volna. Továbbá mikor interjúalanyai eljutnak mondókájuk legmocsarasabb, bűzlő mélységeibe, Kriza elsötétíti a képet, s új jelenetbe kezd. Akár egy halk, szomorú sóhaj…

Kapcsolódó cikkünk:
Hungler Tímea: Életben maradni

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek