Dankó István és Orosz Ákos

A több mint húsz évvel ezelőtt, a rendszerváltás évében született dráma afféle szomorú társadalmi látlelet, melyben kiégett és kilátástalan sorsú emberek küszködnek magukkal és egymással. Nem csoda, hogy elveszítik lábuk alól a talajt: múltjuk terhelt és problematikus, jelenük elbizonytalanító, jövőjük kilátástalan. A címszereplő Júlia egy bárban dolgozó táncosnő, férje, a hadnagy pedig illegális fegyverkereskedelem miatt leszerelt, munka nélkül tengődő katonatiszt. Kovács hadnagy lődörög a világban, és őrlődik a feleslegesség-tudat illetve a férfiszerephez kapcsolódó társadalmi elvárások béklyójában. Nem bírja elviselni, hogy a felesége tartja el, ugyanakkor képtelen magának munkát találni; nem szereti, ha sokat foglalkoznak vele, de azt is rosszul tűri, ha nem ő van a középpontban. Elfojtásainak, megoldatlan belső konfliktusainak következménye pedig mi más lehetne, mint erőszak és agresszió. A dráma alapvető társadalmi problémákat vázol, melyek mit sem változtak az elmúlt húsz évben, látunk ilyet épp eleget – nők bántalmazásáról, családon belül elkövetett gyilkosságokról – a hírekben.

Petrik Andrea, Mohai Tamás és Ivanics Tamás

Az, hogy az eltelt évek során Németh Ákos drámája mégsem vált érdektelen színművé, elsősorban a mű szerkezetének és jól felépített párbeszédeinek köszönhető. Utóbbiak között találunk számos monológ jellegű részletet, amikor a beszélők nem egymás kérdéseire válaszolnak, hanem – a másik mondatait szinte meg sem hallva – saját gondolataikban merülnek el. A szövegben csak nagyjából állnak össze a konkrét előzmények, a szereplők múltjának, élettörténetének csupán kontúrjai látszanak, sok a titok, a homályos utalás és az elhallgatás. A dráma filmes jelenettechnika szerint építkezik, és a villanásszerű, egy-egy párbeszédre épülő rövid jelenetek mellett a szerkezet mozaikos: a cselekményt közjátékszerű jelenetek lassítják, és a szerző több opcionális, döntés szerint eljátszható vagy kihagyható jelenetet komponált a drámába. A kevés szerzői utasítás szintén egyfajta szabadságot jelent, vagyis a mű színpadra állításakor szárnyalhat a rendező fantáziája. Talán Laboda Kornél is emiatt választotta vizsgarendezéséhez – az 1998-as Hargitai Iván-féle debreceni előadás és a 2002-es Béres Attila rendezte bemutató után jó néhány évvel – ezt a drámát.

Tenki Réka

A színészvizsgákon feladat, hogy a színészek különböző karaktereket jelenítsenek meg, és minél több oldalról megmutassák mesterségbéli tudásukat. Ilyesmi történik – csak a rendezői vizsga szempontjából – Laboda Kornél rendezésében is, melyhez a koncepcionális alapötletet a lokál, Júlia munkahelye adta. Az előadás Bandikának, a lokál tulajdonosának magánszámával kezdődik. Az Elvis Presley-nóta után (I can’t help falling in love with you) Bandika felkonferálja a produkciót, mely hozzáfűzése szerint a szerelemről szól. Ez teremt keretet a játékhoz, vagyis olyan az egész, mintha végig a lokálban lennénk, és a dráma cselekménye az esti produkcióhoz tartozna. Az ötlet leginkább azért érdekes, mert így rugalmasabban és szabadabban kezelhető az előadásban megjelenő műfaji sokféleség. Láthatunk transzvesztita show-t és kabaréjeleneteket; az előadásban vannak slágerek és operettes dalbetétek (alkalmanként kicsit pintérbélásan); van fekete humor, szürreális, groteszkbe hajló jelenetekkel, de van vérkomoly, sötéten tragikus párbeszéd is. Bandika (Herczeg Tamás) bohócszerű figurája egyszerre van kívül és belül: sokáig elkeseredetten gubbaszt és dohányzik a zongora mellett, arcjátékkal, néha megjegyzésekkel kommentálja a látottakat, de alkalmazottait ugráltató, és azok gondjaival mit sem törődő, gonosz főnök is tud lenni. A jelenetváltásoknál csak apró változások történnek a színpadon. Könnyedén megjeleníthető a lokál öltözője, asztalai, az utca vagy Júliáék lakása, ugyanis a tér jelzésszerűen egyszerű és gyorsan alakítható. A kórházias sterilséget sugárzó fehér színű fémbútorok (asztal és ágy) kerekeken gördülnek.

Herczeg Tamás, Orosz Ákos és Dankó István

Az ifjú rendező jól osztott szerepeket. Orosz Ákos hirtelen haragú hadnagy, akit a katonaság érzéketlenné, a kényszerű leszerelés és munkanélküliség pedig frusztrálttá tett. Szeret és gyűlöl, előbbi érzelme követelőző és átmeneti, utóbbi rideg és agresszív. Sokarcú figura: néha anyai ölelésre vágyó, toporzékoló kisgyerek, egy-egy kósza percben odaadó férj, máskor elkeseredett bűnöző. Kezdetben csak „eljár” a keze, amikor elcsattan egy-egy pofon, később egyre inkább élvezi, ha feleségét kínozhatja – testileg vagy lelkileg, mindegy. Júlia (Tenki Réka) hófehér balerina ruhájának törékenységet és ártatlanságot sugalló szimbolikája kissé erőltetett, hiszen mégis egy éjszakai bár táncosnőjéről van szó, aggodalmaskodása, anyáskodása, egy-egy hisztije miatt bizonyos pillanatokban valóban idegesítő tud lenni. Ez persze nem azt jelenti, hogy bűnös, vagy sorsáért hibáztatható lenne, még akkor sem, ha a tüllszoknyát az előadás második részében egyszerű háziruha váltja fel. Rita, a Vörös kakas másik táncosnője (Petrik Andrea) domina-alkat, bár a neccharisnya és a vastag smink csak álca: sugárzik róla a boldogtalanság, keménysége szerep, hiszen valójában törődésre, érzelmekre vágyik. Láthatunk még a színpadon keveset mosolygó, apjától rettegő pincérfiút (Mohai Tamás), a rendszerváltás és saját gyengeségei miatt számos lemondásra kényszerült ezredest és Júlia kezére régen reménytelenül pályázó, kétes hátterű ivócimborát is (mindkettőt Dankó István alakításában).

Tenki Réka, Petrik Andrea, Dankó István, Herczeg Tamás és Ivanics Tamás. Fotó: Sata Norbert (Forrás: szfe.hu)

A hadnagy újabb csempészakciót tervez, kikezd Ritával, egyre később (és egyre több alkohol elfogyasztását követően) jár haza, és egyre gyakrabban osztja ki Júliát. A nő terhessége már csak hab a tortán. A képlet ismerős, a helyzet menthetetlen, és visszafordíthatatlanul halad a szomorú végkifejlet felé. A kegyetlen dráma azonban nem tragikus, sokkal inkább groteszk, néhol pedig szarkasztikus, a feszültséget sok humor és a lokálban dolgozó munkatársak mókázása oldja. „Boldogság, gyere haza…” – éneklik a szereplők közösen az egyik jelenetben. Ám úgy tűnik, a boldogság egyre távolabb jár és messze elkerüli e helyszínt. Lehet, hogy nem is történt annyi minden az elmúlt húsz évben, mint azt szeretnénk. Pedig felnőtt egy generáció.