Dobosok farsangja / Vigyázó Sándor Művelődési Ház
2010.03.02.

Tizenötödik alkalommal rendezték meg a rákosmenti művházban a dobosfarsangot. Hangsúly az ütősön, a hangulat családias. ZIPERNOVSZKY KORNÉL CIKKE.

Mint sok ilyen kezdeményezés, a Dobosok farsangja és a házban rendszeresített jazzélet is egy „megszállottnak” köszönhető, aki önzetlenül dolgozik. Mert ugyan az ő felesége vezette sokáig ezt a művelődési házat, de Martonosi György úgy tervezi, hogy amíg az ex-Dózsa pódiumának lépcsőjén fel tud menni, addig lesz dobosfarsang. Amihez az kell, hogy a dobos, dobtanár, iskola alapító, szakíró és fáradhatatlan szervező pénzt szerezzen, támogatókat a gálának. Amelynek szép számú közönségével körülbelül tegeződik is.

Martonosi György
Martonosi György
Martonosi megnyitójában utalt rá, hogy Rákosmente, a XVII. kerület „távol van Budapesttől”. Neki van erkölcsi alapja hozzá, hogy ezen ironizáljon, mert világsztárok egész sorát hozta el a Pesti útra (Peter Erskine, Omar Hakim, Jojo Mayer, Will Calhoun, Trilok Gurtu, stb.). Ráadásul a művháznak is túl kellett élni ezt-azt, közel húsz éve, amióta itt jazzprogramok vannak. Az intézmény sem Dózsa György, hanem gróf Vigyázó Sándor nevét viseli már (aki fiával, Ferenccel egyetértésben hatalmas vagyonát az MTA-ra hagyta örökül). Bizonyára nem véletlen, hogy a dobosok + ütősök az egyetlen hangszercsoport, amelynek több nemzetközi fesztiválja, immár patinás gálája van Magyarországon is: Cegléd nyitotta a sort, azóta Győr, Miskolc, Dabas, Zalaegerszeg, sőt az erdélyi Csíkszereda is csatlakozott. 

Nagyjából mindenevő jazzőrültként magam nem keresem külön a dobos élményeket. De amióta – még az LP-korszakban – megismertem a Rich vs. Roach című varázslatos muzsikát (Buddy Rich és Max Roach „párbaját”), igyekszem odafigyelni a dobosokra, főleg ha zenekarvezetők. De én azért koncertélményre vadászok, és nem dobszólóra. Persze ezzel én voltam kisebbségben a közönségben, amelyben minden generáció, a dobospalántától a professzionális muzsikuson át a nagyszülőig képviseltette magát. A fesztivál és a közönség meghatározó részének ideálja rég kilépett az izompólós macsó rockdobos árnyékából. Ennek jegyében ütőstrió kezdte az esti gálát (a szakmai programok, hangszerbemutatók már ebéd után elkezdődtek), Martonosi utalt is rá, hogy az új inspirációk a dobosok számára a világzenei irányzatok felől érkeznek.

Triginta
Triginta
A Triginta indiai és indonéziai ütőhangszereken adja elő saját szerzeményeit. Így azután óhatatlanul és mindig újra meg kell küzdjenek azzal a furcsasággal, hogy három muzikális, talpraesett, nagyjából harmincas magyar legény angklungon, kétfenekű dobokon és sok egyéb egzotikus hangszeren fejezi ki magát – elmélyülten és szórakoztatóan. Eszem ágában sincs úgy tenni, mintha autentikus world music műsorukat szakmailag minősíteni tudnám, de amit a Triginta Percussion csinál, az számomra pont olyan tiszteletre méltó, mint távoli kontinensek hegycsúcsainak kitartó megmászása. A zene pedig jó: bár több számcím még csak a hangszer neve, az anyag már el tud emelkedni az egzotikus hangszerek demonstratív megszólaltatásától. 

Ugyancsak ütősegyüttesként, klasszikus és népi hangszerek óriási arzenálját felvonultatva lépett színpadra a gödöllői Talamba kvintett. Amikor megtudtam, hogy ők a teátrális ütősművészetet művelik, nagy várakozások ébredtek bennem. Mint elmondták, egy oroszországi versenyre készülnek, ezért hoztak össze egy magyar népdalcsokrot, majd pedig két zenei szkeccset mutattak be. Az egyiket nyugat-afrikai, a másikat délszláv, balkán zenei fonalakból szőtték, leginkább patchwork jelleggel. Sajnos félórás műsoruk alatt sem tudtam meg, hogy mit is csinál a nagyjából crossover felől world music irányba elhajló csapat úgy igazán. Produkciójuk valóban farsangi volt, mert mind a délszláv, mind a nyugat-afrikai szkeccs egy harsány kocsmajelenet zenei illusztrálásába torkollott. Bár valóban mesteri hangszertudásról (nem csak ütős hangszereken) és jó showman-képességekről tettek tanúbizonyságot, programjuk nélkülözte az ízlést (különösen a faji és nemzeti klisékre épülő elcsépelt poénok miatt).

A hagyományosan dobos hangszerparádék közé is kerültek ütősök. Két nagyszerű all-round muzsikus, Mogyoró Kornél és Fodo (aki azonos a régebben ifj. Födő Sándor néven szereplő művésszel) több zenekarban is szerepelnek együtt, s akad, amelyikben felváltva, de most kettesben akartak jópofát bolondozni. Steel drum/beatbox, beat-box/beat-box, bongó/beat-box, rap-paródia/beat box meg elektronikus csipegő gyerekjáték duók formájában. Ezekből legfeljebb a steel drum-os (ami már nem dob és még nem dallamhangszer) verzió aspirálhat leginkább az önálló produkció státusára. Martonosi egyik tanítványa, Révész Csanád hangszer- és sampler kísérettel mutatott be látványos parádét dobszerkóján. Kicsit úgy éreztem magam, mint aki a kulcslukon néz egy színházi előadást, ahol csak egy szereplőt, jelen esetben csak a dobost lehetett látni, pedig billentyűs is volt a színpadon.  

Andy Fisenden
Andy Fisenden
Bár a finálén is a laptopból jövő gépzene kíséretét látta el egy élő, igazi, tényleges világnagyság, ott kevésbé volt ilyen érzésem. A gyomorbántalmakkal Budapestre indulása előtt kórházba került brit Andrew Small helyett Andy Fisender érkezett ugyancsak Londonból, de ő eredetileg ausztráliai, nemrég költözött Európába. Jelenleg a Sugababes dobosa, és korábban a leghíresebb ausztrál jazz-zenész, a Magyarországon is járt James Morrison zenekarával is szerepelt. A Yamaha szerződéses képviselője („endorser”), ez a cég is az egyik támogatója a gálának, éppen Fisender felléptetésével. Fisender is dobkaraokét mutatott be, laptopjáról egyszer saját keverésben hip-hop és R&B szeleteket, utána egy „élő” muzsikustársa felvételeit felhasználva. Leginkább ezek, a Tom O'Hallorannel, VOID együttesbeli társával készült hangmintái tudták a teljes zenei folyamat illúzióját felkelteni. Viszont Fisenden bemutatójából kiderült az is, hogy az aktuális slágerlistás poptól a jazzig és sok más egyébig rengeteg stílusban kell járatosnak lennie annak, aki ilyen fiatalon akarja ostromolni a csúcsokat, mint a 26 éves ausztrál őstehetség. És ezeket gombnyomásra úgy kell váltogatni, ahogy ő.

Birta Miklós
Birta Miklós
De nekem, mezítlábas zenerajongónak, a Birta Miklós és barátai kvartett volt a legnagyobb élmény, a leginkább „live” koncert. A gitáros együttesében Zana Zoltán (szaxofon) és Kolta Gergely (basszusgitár) mellett Banai Szilárd dobolt. A kvartett kiadásra váró új anyagából játszottak néhány számot, ami stilisztikailag ugyan nem lép túl a jazz-rock évtizedekkel ezelőtti hőskorszaka után kialakult, kodifikált, dallamos és ütős szórakoztató zenén, ám valahogy ezután mégis mindenki megnyalja mind a tíz ujját. Zana és Birta más-más felfogásban közelítették meg a számokon belüli improvizációikat, de izgalmas kontraszt jött így létre. Zana több számban is szaxofon-szintetizátoron (EWI) játszott, ami ugyancsak a jazz-rock évtizedeinek jellegzetes hangszere, ám itthon alig-alig bukkant fel. A zenekar ritmusszekciója viszont rendíthetetlen, invenciózus, kőkemény alapot hozott minden számban. Banai szólója külön műsorszámként volt meghirdetve, de ő szerényen csak a zárószámban szólózott egy elementárisat. Beillesztve a zene folyamába, ennek a mesélős, virtuóz, de nem bravúrozó, mutatós, de nem magamutogató „betétnek” minden hangját élveztem, és lám-lám, a szakmailag elfogultnak tételezhető közönség is ovációban tört ki.

Helyszín:  Vigyázó Sándor Művelődési Ház,  Időpont:  2010. február 27.,  Megjegyzés:  egyelőre nincs adat