Pataky Klári jól választ táncost, jól választ zenét, ügyesen épít kis világokat színpadán, benne élő-érző (szép)lelkekkel. Ehhez jól ért. A Felhőman-ből sem hiányoznak a fenti erények. Pataky láthatóan rátalált valamire, amiről szeretne, tudna is beszélni, ha nem mazsolázna mindent körbe kedvesen lányos iróniájával.
 Jelenetek az előadásból |
Ez az előadás úgy kezdődik (leszámítva a lövöldözős videójáték bejátszást), mintha Gergye Krisztián súgott volna Pataky fülébe. Három táncos sorakozik fel, mint valami mini hadsereg. Öltözékük, viselkedésük alapján úgy néznek ki, mint a havonta egyszer kötelezően operát látogató úri közönség: fekete szűk kiskosztüm alól kikandikáló aranyozott, fodros aljú felső a lányokon (Dányi Viktória, Egyed Beáta), mellény a fiún (Mikó Dávid). Nem véletlen az operás asszociáció: a kivonulás teátrális, a zene klasszikus. Úgy billegtetik végig ők hárman magukat a táncszőnyegen, lábujjhegyre emelkedve, mintha nem is a MU Színházban, hanem egy luxusszálló halljában vizitáltatnák a legújabb tavaszi ruhakollekciót.
Alkalmi modelljeink affektálva csak annyit kérdeznek: Tudta Ön, hogy…? De a mondat befejezetlen marad. Csetlő-botló, tornagyakorlatokkal tűzdelt, mégis feszes és valamiféle belső lelki merevséget sejtető táncuk tökéletes jellemzését adja a jólszituáltak konzumközegének (megtámogatva az idézett, reklám ízű kérdéssel, a széles mosolyú időjóssal), de lehet akár valamiféle ember feletti hatalom, mondjuk az „angyali kar” sajátja is. A koreográfus korábbi darabjainak ismeretében valószínűbb az utóbbi szándék, de a darab teret enged az első olvasatnak is. És mennyivel izgalmasabb egy kalandozó Patakyt elgondolni, aki végre egyszer kijátszva az előrejelzéseket a télvégi szemerkélés helyett megpróbál egy pici vihart kavarni!
 Kántor Kata |
Ám bárkik is legyenek a modell méretű feketeruhások, ellenpólusuk a babaszerű Kántor Kata, lenge zöld ruhájában. Sokáig fekszik mozdulatlanul, lábait maga alá húzva a színpadon. Amikor megmozdul, akkor is eleinte a talaj fölött araszol, mint egy félénk természeti lény: úgy veszi ölbe Mikó Dávid, mint egy sosem látott állatkát. Mintha két világ próbálgatná itt az átjárást. De még ezen a világon is kívül esik a hatalmas vattaparókával színre sétáló, és rozzant hokedlin helyet foglaló groteszk alak (Szász Dániel). A fehér mikrofonfejről kevéssé jut eszünkbe egy felhő, s az még kevésbé, hogy tulajdonképpen ő lenne a címszereplő. Túlságosan sokáig gubbaszt egymagában…
A három feketeruhás kirakatfigura sokszínű mozgáskészlete, túljátszott gesztusaik, a klasszikustól a dobon és a jazz-en át a világzenéig ívelő zenei anyag, a kivetítőn az országrészekre mutogató időjós (Mikó), a „Tudta Ön, hogy…” reklámvilága, a televízió adás-zárását követően megjelenő színsávok a tömegember felszínes élet-utánzatát mutatják. Ezzel áll szemben minden, ami érzelem, ami szenvedély, ami gyakran ostobán szeszélyes, ami „párkapcsolat” – mindez Pataky ironikus ábrázolásában. Mintha egy korábbi kettősének, a szép és szenvedélyes Lépni se, nézni se című koreográfiának a paródiáját készítette volna el, de – olvasatomban akarva-akaratlanul – valamiféle látlelet részeként. A hármak mentesek mind a lángolástól, mind a gyűlölettől, csak utánozni, karikírozni képesek. Mikor például Kántor a tesze-tosza, búrafejű férfira ugrik nekifutásból, szorítja, mintha sose akarná elengedni, s közben törzsén kapaszkodva csúszik lefelé, a kiskosztümös lányok nyafka modern kórusa „alászinkronizálja” a jelenetet. Újra és újra, nevetséges színben tüntetve fel az érzelmeket.
 Fotó: Puskel Zsolt (Forrás: PORT.hu) |
Pataky mindezt körbesziporkázza. A meteorológus vetítőjén tankká alakul a felhő. A táncosok újrajátsszák a számítógépes játék lövöldözős jelenetét. Kántor a fekvő Szász mellén ülve merőn a fiú szemébe néz. És kikiáltatnak a nő vágyai is: virág, gyűrű, Tunézia…