Daniel Barenboim Chopin-estje / MűPa
2010.02.25.

Meghallhattuk tehát zongoristaként is Barenboimot Budapesten. A „nagy öreg” szerepéhez évei szerint persze tulajdonképpen fiatal; a csodagyerekség azonban azzal jár, hogy hatvannyolcadik évében pályájának immár hatodik évtizedét tapossa. MALINA JÁNOS ÍRÁSA.

A gyermek Barenboim
A gyermek Barenboim

Daniel Barenboim neve így oly szorosan összefonódik egy vagy akár két nemzedékkel idősebb nagyságokéval – s korai halála miatt hajdanvolt feleségét, Jacqueline du Prét is egy másik nemzedék tagjának érezzük –, hogy hajlamosak vagyunk őt a múlt köztünk élő tanújaként hallgatni. Pedig Barenboim ugyanolyan aktív, mint bármikor: ebben az értelemben abszolút a jelen része, és semmilyen jelét nem mutatja az öregségnek.

A MűPában tartott február 23-i hangversenyén tiszta Chopin-műsort játszott. Igen ambiciózus döntés, hiszen Chopin a közönség szempontjából hálás zeneszerző, ám egyszersmind a legszigorúbb próba a zongorista számára: a chopini zene lényegretörő és sallangmentes természete mintegy átvilágítja, a maga pőreségében mutatja meg az előadót, nem kínál számára látványos díszleteket, utakat a könnyű, felületes sikerhez. Nem mintha Barenboim rászorulna erre; mindenesetre vállalta, hogy vásárra viszi a bőrét.

Rokonszenves vonása volt a programnak az is, hogy nem választott semmiféle formális-tetszetős szervező elvet – műfajit, hangnemit, időbelit –, vállalta a műsor-összeállítás szubjektivitását, azt, hogy ínyencként válogatja össze a legszebbek közül is a legszebbeket. Az „elvek” üdítő hiányának közepette talán azt a szándékot detektálhattuk mégis, hogy váltogassa a nagyobb lélegzetű, súlyosabb kompozíciókat a rövidebb, kevésbé komplex, egy-kétfajta alapgondolatot kibontó darabokkal.

Daniel Barenboim
Daniel Barenboim
A koncert „in medias res”, az f-moll fantáziával kezdődött, és azonnal lenyűgöző hatást gyakorolt a termet zsúfolásig megtöltő hallgatóságra. Barenboim játékának egyik bámulatos tulajdonsága maga a hang volt; és itt nem is csak a szépségére gondolok, hanem arra, hogy minden erőlködés nélkül képes volt betölteni, teljes hosszában, szélességében és magasságában a Bartók Béla Hangversenytermet, amelynek akusztikája elsősorban mégsem zongora-szólóestekre ideális. A másik mellbevágó élmény az a – ha szabad így mondani – robusztus érzékenység és kontrolláltság volt, aminek révén a zongora hangja nem egyszerűen szép, hanem a végletekig differenciált, elképesztően sokszínű, ugyanakkor pedig kontextusfüggő és minden költőiségében is fegyelmezett volt. Az iménti „robusztus” jelzőnek látszólag talán ellentmond, de Barenboim játékának intenzitása a zene halkságával csak fokozódik; tud és mer is pp és ppp hangerővel játszani egy ekkora teremben is, és éppen a legnagyobb pianókban a legintenzívebb és legáthatóbb. Ha tetszik, a csendet is meg tudja jeleníteni; az f-moll fantázia fenséges nyugalmú középrészét úgy játszotta, hogy szinte megfoghatóvá tette azt a derűs és mélységes csendet, amelybe a zene belesimul. És nagyon szerethető volt már ebben az első darabban a pózolás hiánya, az, ami a szemlélő számára rezzenéstelen nyugalomként jelenik meg, s ami nem más, mint maga a feszült koncentráció. A minden egyes hang megszólalásának mikéntjéért és „lefolyásáért” való felelősségvállalás enélkül nem is lett volna elképzelhető.

A Desz-dúr noktürn (op. 27 no. 2) főrésze merészen, szinte kockázatosan lassú tempóban, de végül is önmagát igazolva, meggyőzően szólalt meg, álomszerű, mintegy vízen imbolygó karakterrel, hallatlanul „kontrasztképes" középrésszel. A koncert első részét a b-moll szonáta zárta. Az előadásnak (mint magának a kompozíciónak is) a gyászinduló-tétel állt a középpontjában. Jegyezzük fel azonban az első tétel emlékezetes plaszticitású belső szólamrajzait, s a második tétel triójának megindító egyszerűségét, nem hallgatva el, hogy a scherzo-karakterű főrész viharosabb részein egy-egy pillanatra talán sok volt a pedál, az összezengés, sőt talán elnagyoltság. A gyászinduló azonban fenomenális erővel szólalt meg, éspedig a gyász-érzetet pszichológiai konkrétsággal, megrendítően gazdagon ábrázolva; ugyanakkor erre a tételre még inkább igaz, amit az előzőről mondtunk: a kivételes egyszerűség erejével hatott. Végül a rövid zárótétel villódzását különösen igalmassá tette a ritkán hallható, következetesen és fegyelmezetten végigvitt panissimo dinamika.

A szünet utáni első számban, a Fisz-dúr barcarolában (op. 60) ismét feltűnt ugyan egy-két elnagyoltabbnak ható dinamikai tetőpont, az op. 64-es három kései keringő viszont a hangverseny csúcspontja és a Chopin-játék magasiskolája volt. A Desz-dúr keringő fűszeres ízei, s a középrész tündéri szökellése, a cisz-moll darab fokozhatatlan szomorúsága és az Asz-dúr keringő leírhatatlanul finom semmibe libbenése – nem, erről többet nem is tudunk mondani.

Következett azután a Desz-dúr berceuse (op. 57) egészen újfajta színekkel és a jobbkéz teljes agogikai szabadságával, amely minden volt, csak nem szabadosság, majd zárásképpen az Asz-dúr polonéz (op. 53), amelynek pátosza, extrovertáltabb jellege valamiképpen kevésbé hatott meggyőzően a műsor többi részénél. A ráadásként adott négy darab, többnyire mazurkák és noktürnök mindenesetre csak megerősítették, hogy Barenboim rendkívüli zenész. Ha tetszik, kortalan.

Szerző: Malina János
Helyszín:  Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem,  Időpont:  2010. február 23.,  Megjegyzés:  az NKA által nem támogatott