Tekintve, hogy az amerikai munkanélküliség rég nem látott csúcsokat döntöget, roppant időszerű (és ambivalens) egy olyan figurát egy hollywoodi stúdiófilm fókuszába állítani, aki mások elbocsátásával foglalkozik főállásban – amúgy viszont elbájolóan vonzó jelenség. Jason Reitman legfrissebb mozijában George Clooney alakítja a városról városra repülő végzet angyalát, aki kétségbeesett családapáknak, nyugdíj előtti, veterán dolgozóknak és értetlen kismamáknak magyarázza el, miért nem tart többé igényt rájuk a társadalom – és a lehengerlően magabiztos vállalati hóhér még élvezi is a munkáját. Főhősünk, Ryan Bingham, antihős a javából, lévén velejéig cinikus és – látszatra – érzéketlen alak: hogy mégis azonosulni vagyunk kénytelenek sorsával, az legalábbis kényelmetlen kérdések felé vezet.
 George Clooney |
Kevéssé izgalmas azonban az útirány, amerre Ryan sorsa tart. A kiaszott szívű agglegény ugyanis, noha eladdig kizárólag levegőben, zsúfolt reptereken és steril hotelszobákban érezte otthon magát, húga esküvője és egy kellemesebb románc apropóján felismeri élete ürességét (melyről mi már kezdettől fogva meg voltunk győződve), hogy aztán a történet csúcspontján kész legyen sutba dobni ízig-vérig pragmatista elveit. Könnyű kalandnak indul, de végül a letelepedés ígéretével kecsegtet a hasonszőrű üzletasszonnyal, Alexszel (Vera Farmiga remek alakítása) folytatott viszony, a fiatal kolléganő (Anne Kendrick) kiábrándulása pedig Ryan fekete lelkének legmélyén visszhangzik: míg hősünk középtájon még az elkötelező kapcsolatoktól óvja kollégáit egy motiváló beszédben, a végjáték idején már a házasság előnyeiről győzködi húga beijedt jegyesét. Szimpla és kiszámítható tehát történetünk íve, ám az Egek ura ennek dacára számos apró fordulattal és váratlan helyzettel szolgál – a zárlat pedig, örömünkre, erősen elkaszálja a happy endet orrontó várakozásokat.
 Jelenetkép |
Jóllehet Reitman filmje műfaját tekintve elsősorban tragédiának nevezhető (bár az elbocsátottak tömegeinek láthatása okán akár katasztrófafilmnek is hívhatnánk), modalitása majd’ végig könnyed és finoman komikus marad. Miként hasonló hangfekvésű, korábbi munkáiban (Juno; Köszönöm, hogy dohányzik), a rendező ezúttal is minőségi szkriptből dolgozott, amelyben csak úgy sorjáznak a szellemes dialógok, és megannyi jelenet valamely apró geget vagy finomságot titkol. Ráadásul módfelett gördülékeny cselekménnyel van dolgunk, amelyet éppoly elegáns stílusban tálalnak, mint amilyen George Clooney modora és ruhakollekciója. Ám míg a hivatali cinizmus ábrázolása makulátlannak mondható, és a vállalati cápák portréja is hitelesnek tetszik, úgy – alkalmasint éppen az előzőek miatt – sokkalta haloványabb hatást kelt, amikor a vidéki rokon esküvőjén valódi érzelmek kerülnek terítékre. Az addig uralkodó, dinamikus háttérzene helyébe szomorkás folk-dalok lépnek, és korunk Cary Grantjének sármos mosolya immár belső rezdülésekről volna hivatott tanúskodni – ám a szívmelengetőnek szánt epizódok és a zenés montázsok kevéssé meggyőzőek abban a tekintetben, mitől lett hirtelen érző lénnyé szélsőségesen magának való főszereplőnk.
 Vera Farmiga és Geroge Clooney (Forrás: PORT.hu) |