Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

EGY ÁRVA KISFIÚ

Puccini: Madama Butterfly / Pozsonyi Nemzeti Színház
2010. febr. 15.
Roppant gyenge zenekar, bizonytalan karmester, a közepesnél valamivel jobb főszereplők, részben következetes, eléggé átgondolt, de alapvetően kissé ötlettelen rendezés, szép színpadkép – ez lehetne a Pozsonyi Nemzeti Színház vendégszereplésének summája. CSONT ANDRÁS ÍRÁSA.

„Volt egyszer egy szegény gyerek, nem volt se apja, se anyja, minden halott volt és senki sem élt már a földön, és a gyerek éhezett és szomjazott éjjel és nappal, és senkije sem volt már a világon.” Alban Berg Wozzeck című operájából Marie meséje juthat eszébe a nézőnek, amikor Pinkerton és Madama Butterfly kisfia bekötött szemmel (ez a rendezői utasítás az eredeti librettóban is szerepel!), kinyújtott karral, akár egy vak indul el a színpad hátterében vöröslő horizonton. Megy ki a világba, magányosan, vigasztalan jövővel maga előtt.

Eva Jenisová
Eva Jenisová

Puccinit saját bevallása szerint legkivált a „Kelet” és „Nyugat” találkozása, kibékíthetetlen ellentéte érdekelte a librettóban (és ezt a zenei megformálásban úgy érvényesítette, hogy a Kelet zenéjét egészhangú skálával, pentatóniával ábrázolta, míg Nyugaton a helyzet nagyjából változatlan, azaz puccinista maradt). Ám a híres, sok botrányt, de ugyanannyi elismerést aratott rendezőt, Peter Konwitschnyt ez eléggé hidegen hagyta, ami érthető. Hiszen a darabban ott rejlik egy magánéleti-családi tragédia is, mely némi pszichologizáló értelmezéssel könnyen a felszínre hozható. Ebben a felfogásban nem Butterfly, még csak nem is a bűnét bánó és a végén lelkifurdalástól gyötört felelőtlen Pinkerton, hanem a kettőjük gyermeke a valódi áldozat. Aki bár amerikai nevelést kap Cso-cso-szántól – amennyiben kis cowboynak öltözve, amerikai zászlóval a kezében rohangál a színpadon, sőt játékos kedvében még egy békepipát is elszívat a házukba látogató Sharpless konzullal –, mégis gyökértelennek érezheti magát. Vagy legalább is a rendező ezt állítja róla. Mindamellett Konwitschny nem mondott le teljesen a konkrétabb társadalmi miliő, a Kelet és a Nyugat közti antagonizmus megrajzolásáról sem – más kérdés, hogy abban nem szánt túl mélyen. Amikor – erősen brechti elidegenítő eszközzel – a darab legelején Pinkerton és a házasságközvetítő Goro beszélgetnek, a jelenet egy vetített háttér előtt játszódik, a felvillanó képeken különféle japán termékeket látunk, többnyire fiatal lányokat persze, akiken dollárban megadva ott függ az áruk is. Az üzlet feltehetően rosszul megy, vagy a kínálat túl nagy, mert az árak át vannak húzva, azaz Goro majdnem végkiárusítás előtt áll. Közhelyes megoldás, szájbarágós posztkolonizációs hevület.

Jelenet az I. felvonásból.
Jelenet az I. felvonásból

A dráma lélektani részének, a család széthullásának megrajzolása jobban sikerült, de itt sem mentesülünk teljesen a túlzottan direkt, olcsóbb ötletektől. Szép jelenet elvileg az 1. felvonás szerelmi kettősének megoldása, ahol Pinkerton és Madama Butterfly kendővel a szeme előtt kering egymástól messze távol a hatalmas térben, hogy aztán mégis valamennyire egymásra találjanak. De csak elvileg szép a szcéna, mert majdnem kulisszahasogatóan giccses. A kendő aztán a második felvonásban is visszatér (a harmadikban betöltött szerepéről már esett szó), Cso-cso-szán a hajából veszi elő, mutatva, hogy élete legszentebb tárgyi emlékei közt őrzi. A kendő – mintha kissé Verdi Otellójából maradt volna vissza – erős szimbolikus jelentést hordoz, mert nemcsak a szerelmi odaadás, hanem a bekötött szemű kiszolgáltatottság jelképe is lesz. Mégis úgy érezhetjük, hogy Konwitschny túl sokat bízott e selyemdarabkára.

Na meg a pálinkás butykosra. Az első felvonásban Pinkerton és Sharpless derekasan beviszkizik, és aztán a második felvonás elején is azt látjuk, hogy – ráadásul amolyan punkos-rockos napszemüvegben! – Suzuki és Butterfly ugyancsak erősen a pohár fenekére nézve darvadozik, miközben várja Pinkerton visszatértét. Lapos dolgok ezek. És bántó, hogy Konwitschny (eléggé következetlenül) ezzel mintegy megrágalmazza Cso-cso-szánt, hiszen mint később kiderül, tőle mi sem áll távolabb, mint a léha piálás. Nem, ez egy mélyen érző és mélyen szenvedő szerelmes, és – mint az egyebek mellett a Yamadori herceggel lefolyt jelentből kiderül – sok humorral megáldott asszony, ráadásul ennek a képnek a megalkotásában a rendező szép eredményeket produkált. Ebben komoly partnert talált a címszereplőt adó énekesnőben. Eva Jenisová jelenetről jelenetre haladva egyre magabiztosabban, és – főleg színészileg – egyre mélyebben és meggyőzőbben formálta meg nehéz szerepét. A magasságaiban nem elég átütő, a mélyebb regiszterben nehezen hallható nem nemes, inkább kissé nyers hangot sokszor feledtette Jenisová lélektanilag gazdag és mozgásaiban átgondolt alakítása.

Terézia Kruzliaková (Forrás: Pozsonyi Nemzeti Színház)
Terézia Kruzliaková (Forrás: Pozsonyi Nemzeti Színház)

Pinkerton szerepében Michael Lehotsky beugró szereplő volt, de ez nemigen látszott rajta. A szerep köztudottan az egyik leghálátlanabb Puccini hőstenorjai közül, játékra nem sok a lehetőség, komoly dalolnivaló is csak az első részben adódik. Pinkerton szerepében az énekes nem mindig tudja pontosan, hogy mit is kell nyújtania: legyen brutálisan cinikus kéjvadász, aki később szánja-bánja bűnét, vagy legyen kissé sete-suta, látszólagosan elszánt, valójában gátlásos amerikai Don Juan, aki csak az ital hatására kap erőre és lángra, hogy aztán a nagy szerelmi kettősben már tényleg oroszlánként csábítsa a gésaként nyilván nála sokkal több tapasztalattal rendelkező lányt? Konwitschny mintha kissé az utóbbi felfogás mellett állt volna, de ezt csak amúgy félszívvel közölhette művészével. Lehotsky nem is nagyon tudta, mit játszik, mindamellett hangilag elsősorban ő vitte előre az operát: inkább lírai, mint hősi tenor, de nemes matéria, könnyedén megszólaló, a szó legjobb értelmében lezser. Kissé ügyetlen mozgású és hangú, de egészében elfogadható művész Pavol Remenár, aki Sharplessként lépett fel. Terézia Kruzliaková hiteles Suzukit alakított. A többiek is megfelelően tették dolgukat, ellentétben a zenekarral, mely már az első másodpercekben csődöt mondott az operát bevezető fugato előadásával. Csúnya, darabos Intermezzót játszottak Oliver Dohnanyi roppant felületes irányításával. Kár, hogy az amúgy nagyon érdekes és ötletes Peter Konwitschny ezzel a másodlagos frissességű termékkel mutatkozott be Budapesten.

Vö. László Ferenc: Pinkerton és fia 
Spangel Péter: Pozsonyi Butterfly Budapesten 
Csák Balázs: A rendező közbelép 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek