 Jelenet az előadásból. Fotó: Hapák Péter |
Az önálló előadásokkal több mint egy évtizede először jelentkező Szabó Réka pályáján egyébként is fontos esemény a Véletlen, ugyanis két, látszólag egymást kizáró hivatását sikerült összekapcsolnia benne. Köztudott, hogy a hazai kortárs táncélet legszellemesebb alkotója „civilben” matematikus, egyetemi oktató. A matematikus gyökerekhez való visszanyúlás ugyan kézenfekvő választásnak tűnik, ám a megvalósítás komoly feladatot rótt Szabóra és – az azóta már Tünet Együttes néven futó – csapatára, hiszen kimondva-kimondatlanul két, kiszámíthatóan eltérő érdeklődésű nézőcsoportnak kellett megfelelnie. Arról, hogy a kortárs táncot szeretetből és hivatalból nézők mit gondoltak a kísérletről, a megjelent cikkeik alapján rendelkezünk információkkal, bár megjegyzem, nem volna érdektelen ismerni a táncba vitt tudományos közösség képviselőinek véleményét is.
A „tudományos ismeretterjesztő táncjáték” műfajmegjelölést betűszóvá tömörítve megkapjuk a hazai tudománynépszerűsítő mozgalom máig egyedülálló fórumának, a TIT-nek a rövidítését, ez pedig aligha véletlen. Halász Tamás szerint a Véletlen „egy ragyogó egyetemi előadás és egy ragyogó táncjáték intarziája”. Mestyán Ádám szemében „A játék e darab létmódja. Az előadó játékosan beszél, a táncosok táncukban játszanak.” Ezután tudatosság és véletlen színpadi viszonyának lehetséges módozatairól töpreng: „Hogyan lehet a véletlennel játszani? Szabó Réka megtalálta az egyetlen lehetséges választ: helyet kell hagyni a véletlennek. Esélyt adni, hogy a véletlen bekövetkezhessen.” Egy tudós precizitással felépített előadásban azonban aligha jut hely a véletlennek (miközben persze minden produkció, legyen az színházi vagy cirkuszi, esszenciális rokonságban áll a véletlennel, amit az ismétlés révén folyvást ki akar küszöbölni). Szabó Réka válasza pofonegyszerű Mestyán szerint – a tudatosan megszerkesztett művön belül kell „esélyt adni, hogy a véletlen bekövetkezhessen.”
 Jelenet az előadásból. Fotó: Hapák Péter |
De hogyan lehet egyáltalán a véletlenről beszélni – akár szavakkal, akár mozdulatokkal? „Ilyesfajta elvont, nehezen megragadható fogalmat nem könnyű interpretálni. A véletlent az Activity játék bármely kifejezési nemével sem lehetséges egykönnyen megragadni. Természetesen szavakkal körülírni még mindig a legkönnyebb, de Szabó Réka előadásában a véletlen nem definíciót kap, hanem ’modellt áll’. A tudományos előadás részleteit, az Előadó kísérleteit és levezetéseit, illetve kísérlet- és levezetés-paródiáit a táncjáték illusztrálja, vagy inkább a kétség idézőjelbe teszi.” – válaszol Halász Tamás a fenti kérdésre.
És ahhoz, hogy ez az egész egyszerre legyen meggyőző és élvezetes, hogy szóhoz jusson az autentikus tudományosság és a néző se csalódjon, aki a tudóst elefántcsonttoronyba zárkózott zseniális őrültként képzeli maga elé, nos ehhez kell Szabó Réka arányérzéke. A táncmozdulatokat kommentáló-kísérő előadó személy(iség)ének fontosságára Koren Zsolt is rámutat írásában: Szabó Réka „belátta, ahhoz, hogy a matematika fogyasztható, érthető és szerethető legyen, vagy legalábbis az előadás idejére olybá tűnjék, olyan szakembert kell segítségül hívnia, akinek megszállottsága eleve felkelti a beszűkült humanisták figyelmét.” Két matematikus: egyszer Vancsó Ödön, máskor Mérő László az alanya Szabó szokatlan kísérletének. Az előadó „egyszerre szolid és színes öltözéke minden pontján szabályokról, hagyományról és nyugalomról árulkodik…Egy klasszikus professzor: elegáns és tekintélyes. Körötte zajlik a művészet…” (Koren) Mestyán Ádám szerint „az előadó, Vancsó Ödön közvetlensége, okossága lenyűgöző, a matematikus számára idegen terepen mozogva sok színészt megszégyenítő jelenléttel és hitelességgel ’játszik’.” Halász továbbmegy, amikor az előadóról szólva kijelenti: „Egy kicsit Óz, egy kicsit Cipolla, egy kicsit Öveges József.”
 Jelenet az előadásból. Fotó: Hapák Péter |
Hogy kerül ide a tánc? „A rendező két funkciót szán az előadásban a táncnak. A mozdulatok gyakran az előadó háttereként, mintegy szemléltető segédanyagként funkcionálnak. Másrészt hosszabb önálló táncbetétek szakítják félbe az előadót, ekkor a táncot mint önálló jelentő formát láthatjuk.” Továbbá Mestyán számára „a darabban nemcsak a nevettetés eszköze a balett, hanem funkciója is van: a véletlen egyik formáját, az egyensúlyvesztést illusztrálja.”
Hiszen a színpadon látható gegek és sziporkák szintén a véletlenből táplálkoznak. Csak egy emlékezetes példa a sok közül Mestyán Ádám összefoglalásában: „Az előadás visszatérő show-szerű eleme, hogy Vancsó a közönségtől kér egy számot 1 és 63 között, majd a (véletlenszerűen) választott számhoz tartozó zenei anyagot CD-ről bejátssza, és a táncosok – egy-egy szólamot megtestesítvén – térbe rajzolják a zenei effekteket.”
Halász Tamás összegzése szerint „Tánc és matematika végessége és végtelensége, szellemessége és kijátszhatósága e remekbe szabott játék muníciója. Szabó Réka valóban tanít, de nem a konkrétumokra helyezi a hangsúlyt.”
Kapcsolódó cikkeink:
Műfajidegenek – Tünet Együttes: Alibi
Komfortos álmok – Tünet Együttes: Nincs ott semmi…