Az elmúlt években fiatal lengyel, cseh és szlovák művészek tűntek fel az angol galériákban. Sőt, az állami finanszírozású nagy intézmények (például a Tate Gallery) szintén befektettek Roman Ondak, Pawel Althamer vagy Miroslaw Balka műveibe. A szűkebb régiónkból származó kortárs művészek azonban csupán elvétve jelennek meg, holott a magyar művészeknek úttörő szerepe volt a modern művészetek kialakulásában és elterjedésében. Egy példa a sok közül Moholy-Nagy László, aki a Bauhaus tanára volt Németországban, majd Amerikában.

A Kinetica Art Fair egyedülálló rendezvény Londonban, amely alkalmat nyújt a gyűjtőknek, kurátoroknak és a közönségnek, hogy megnézzék és megvásárolják a kinetikus, elektronikus és robotikus alapokon működő modern alkotásokat. A 2009-ben először megrendezett vásár jelentős kulturális esemény lett: több mint kilencezer látogatót fogadott, s nagyban növelte az ilyen műalkotások közismertségét és értekét globálisan és a sajtóban egyaránt. A Kinetica Art Fair idén a P3 elnevezésű földalatti kiállítócsarnokban kapott helyet 1300 négyzetméteren a Baker Street metrómegálló közelében (Madame Tussaud múzeumával szemben), ahol megközelítőleg harminc kiállító – zömmel kortárs szervezet – révén másfélszáz művész alkotásait láthattuk.

A kinetikus installációk eredete az 1920-as évekre vezethető vissza, amikor Marcel Duchamp kísérletezni kezdett a kinetikus szerkezetekkel. Hamarosan megjelentek Alexander Calder lebegő, légáramlásra mozduló szobrai, majd a 30-as évek elején Moholy-Nagy László motorral működtetett világító-forgó fénymodulátora is elkészült. A 2010-es kiállítást a kinetikus művészet úttörőinek és mestereinek szentelték, és többek között Jean Tinguely alkotásaiból is válogattak, akinek örökmozgó szökőkútja Párizs modern művészeti galériája mellett látható.

A Ráday Galéria standja a bejárat közelében kapott helyet, mögötte pedig az A22, kis „művészbejáróval” a két kiállítóterem között. A két oldalról is megközelíthető magyar részleg létrehozói biztosra mentek, amikor a legismertebb művészek alkotásait hozták ki, hogy bemutassák a magyar kinetikus, elektronikus és tudományos művészetet. A Bostonban élő, tatabányai mechanikai és zenei géniusz Lois Viktor a hetvenes évek óta géproncsokból építi szobrait. 1987 óta olyan komplex alkotásokat hoz létre, amelyek meg is mozdulnak, időnként fényt bocsátanak ki és zeneeszközként is működtethetők – sőt működnek is, hiszen Lois TundraVoice nevű zenekara ezeken a szobor-zeneeszközökön játszva a Budapesti Zenei Fesztivál állandó szereplője. 1993-ban ő képviselte Magyarországot a 45. Velencei Biennálén, de munkáit rendszeresen bemutatják Európa legjelentősebb múzeumai is. Rajta kívül (az erdélyi) Mattis-Teutsch Waldemar hologramjaiból néhányat, Haraszty István egy pendulumát és néhány „Helyezkedő”-jét, Mengyán András, Csáji Attila, Bölcskey Miklós, Pacsika Rudolf, az inkább tudósként, mint művészként ismert Pócsy Ferenc és kakukktojásként az orosz Vyacheslav Koleychuk műveit láthattuk. A már említett Komlovszky-Szvet Tamás konkáv tükrök szembefordításával létrehozott alakjai anyagtalanul lebegnek. Két műalkotása finom költőiségével és spiritualitásával a zsűri kedvence lett.

A Kitchen Budapest a Magyar Telekom innovációs laborja. A mobil kommunikációval és internettel foglalkozó fiatal kutatók kreatív csoportja olyan közös alkotásokat hoz létre, amelyekben különböző technológiák és tudományterületek képviselői gondolják újra az új médiák adta lehetőségeket. Londonban a LANdelion című interaktív installációval mutatkoztak be, amely újrahasznosított elektronikus és mechanikus elemekből készült. Netvirágnak nevezik, melynek létrehozásánál a pitypang formáját és jellemzőit vették alapul a prototípus megalkotásakor (a Landelion szójáték, dandelion = pitypang). Az organikus formájú, egy méter átmérőjű szobor vibrál és világít. Ha a „szirmokra” fújunk, felizzik és a pitypangokat szimbolizáló részecskék halk surrogással forogni kezdenek.

A Londonban élő Bolygó Bálint ifjú kora ellenére máris közismert alakja a magyar és londoni kinetikus művészeti szcénának. Néhány évvel ezelőtt egy kiállításon olyan szerkezetet mutatott be, amely egy bolygó fölé függesztett ceruzából állt, és egy karrendszer segítségével a forgó bolygón laza köröket leíró ceruza mozgását egy sík lapra képezte le. Mostanra az alapötlet tökéletesedett és átalakult: most arcokat ábrázoló finom szobrok körül keringnek a ceruzák, s képezik le a vonásokat egy kör alakú papírlapra. A furcsa rajzok mellett maga a finomszerkezet is lenyűgöző, kigondolása és összeállítása precíz mérnöki tudást feltételez.

A végtelenül egyszerű ötletektől a laikus számára követhetetlenül bonyolult, computerizált szerkezetekig terjedő skálán egyébként minden megtalálható itt. Az angol Kathy Taylor kinetikus sorozata képviselte az egyik végletet. Tease című műve (szójáték, a ’tea’ szót is tartalmazó kifejezés jelentése: hecc) mindenkit megmosolyogtat. Egy ezüst teáskanna fölött láthatatlan szálon függve kis teafilter köröz, s amikor a kannához közelít, a tető felnyílik, majd amikor eltávolodik tőle, akkor lecsukódik. (Tim Nobel és Sue Webster babkonzervből kiemelkedő virslijére emlékeztet, amely a Wrong Gallery számára készült és – ékes bizonyítékul arra, hogy nem a bonyolultság, hanem az ötlet a lényeg – végül 24 000 dollárért kelt el).

Roseline De Thélin munkája került a vásár szórólapjaira: világító gyöngyökből fűzött függönyeire a fényerősség növelésével emberi alakokat „rajzolt”. Tükrök közé helyezve a függönyöket hologramszerűen háromdimenziós fénylényeket láthatunk. Daniel Hirschman Dél-Afrikából érkezett. Amikor megállunk vászna előtt, furcsa foltok keletkeznek, mintha valaki hátulról festékkel itatná át az anyagot. A folt növekszik és terjed  – kiderül, mi magunk rajzolódunk ki, mint egy torz tükörben. Mozgásra a foltok is mozdulnak, a kép dinamikusan követ bennünket, és fokozatosan átalakul. Amit a szoftverről, a részecske-rendszerről, meg a színek átfolyásáról magyaráz, érthetetlen – de az érthető, hogy a programot egy fejlesztővel készíttette, aki folyton visszajár, hogy tökéletesítsenek rajta.

A hömpölygő tömeg nyilvánvalóvá teszi, hogy a kiállítás máris kinőtte ezt a teret. Pedig az egyik fő attrakció odakinn látható: Ben Parry és Jacques Chauchat humoros járműve London utcáin turnézik a fogyasztói társadalmat gúnyolva. A járgányon kiszuperált mosógépdobok, edények és mindennapi használati tárgyak változnak iszonyú hangzavart keltő eszközökké. Miközben a gépezet a várost járja, a berregő motorok, nyikorgó csigák, kerekek, surrogó ékszíjak és csikorgó fogaskerekek meg láncok, tülkölő dudák, csilingelő csengők, összecsattanó fedők és más szerkezetek követhetetlen mozgással vándorolnak rajta le-fel és jobbra-balra kakofonikus zenebonát okozva. A londoni járókelők leesett állal tapasztalják meg, hogy a masina hogyan tükrözi a modern nagyváros utcazajának dinamizmusát, folytonos vágyakozását, állandó változását, instabilitását és a káoszt.

Jó időzítéssel, jókor és jó helyen jelentek tehát meg a magyar galériák. A kinetikus, digitális és interaktív művészet csillaga nyilvánvalóan emelkedőben van: nemrégiben nyílt meg a Victoria és Albert galéria DECODE című digitális és interaktív művészeti kiállítása is. Az események összecsengése még inkább Londonba vonzza a kísérleti művek iránt édeklődőket. A magyar művészek megjelenése, ha nem is áttörés, de mindenesetre nagy jelentőséggel bíró jó reklám. A tudomány és művészet ötvözése kézenfekvő kitörési terület lehet. Általános gyengeségünk, a menedzsment erősítése mellett ez az a terep, ahol a kreativitás győzedelmeskedhet a piacát védő angol műkereskedelem felett s fokozatosan kortárs képzőművészeink is megkaphatják megérdemelt helyüket a köztudatban.