Török-Ilyés Orsolya

A film forgatókönyve keretes szerkezetű: a történet 2004-ben indul egy romániai gyámügyi hivatalban, ahová a félig magyar, félig román származású Mona Paparu (Török-Ilyés Orsolya) azért érkezik, hogy adoptálja saját gyermekét (Hajdu Lujza). A hivatalnok (Ion Sapdaru) ismerteti vele a vonatkozó jogszabályokat és a tényállást, miszerint lányát rokonokra hagyta, amikor külföldre távozott, akik gondatlanul nevelték – a kuruzsló nagynéni többek között nyilvános szereplésre kényszerítette és pálinkával itatta –, így állami gondozásba került. A procedúra részeként kéri Monát, hogy mesélje el az elmúlt évek eseményeit, választ adva azokra a kérdésekre, hogy ki a gyerek apja, hogyan és miért hagyta el a lányát, hová ment, miből élt Nyugaton és miért jött vissza.

Itt indul a „belső film”, a lány története. Egy balul sikerült állami ünnepség után szekéren járja a vidéket egy férfival, amikor elindul szerencsét próbálni. Lestoppol a tengerre, ahol összeakad egy bűnözővel, akitől teherbe esik, mielőtt a férfit a rendőrség lelőné. Terhesen látjuk újra, majd kézen fogva a három év körüli gyermekkel. Afféle vásárosokként keresik a napi betevőt, mesejátékként bábozzák el anya és lánya történetét, amikor felbukkan Mona apja (Răzvan Vasilescu), aki nőket közvetít külföldre. Betegnek tetteti magát, és ráveszi Monát, hogy menjen vele. Vioricát ekkor hagyja Mona az apja testvérénél, a jóslásból élő, bolondos Rodicánál (Oana Pellea). Gigi Paparut Bécsben lekapcsolják és megölik, a lányt emberkereskedők Angliába viszik és a piacon árulják. Pascal (Shamgar Amram) „jóvoltából” kerül a Bibliothéque Pascal nevű luxusbordélyba, amelynek különös szabályai szerint az ügyfelek irodalmi alakokról elnevezett és a mű ihletésére berendezett szobákban szerepjáték formájában élhetik ki perverzióikat. Innen sikerül Monának a csodával határos módon megszöknie, hogy hazatérve magához vegye gyermekét és új életet kezdjen.

A néhány mondatban összefoglalható cselekmény tulajdonképpen jól ismert kelet-európai „lányregény”-példázat, ám hogy mégsem válik szociotörténetté, az annak köszönhető, hogy Hajdu Szabolcsot nem a keserű valóság ábrázolása, hanem a képzelet erejével való átszínezése érdekelte a leginkább. A dramaturgia fő szervezői éppen ezért a balladisztikus sűrítettségű elbeszélés illetve a mese műfajának megfelelő elhallgatásos hiány és a csoda. Mona előtörténetéről és életéről nem sokat tudunk meg, így azt sem, miért a szekeres férfival áll össze, miután feltételezhetően kirúgták a botrányba fulladt ünnepség miatt, azt sem, miért lép le tőle a tengerre; azt sem, miért fedezi az ideggyengének tűnő bűnözőt, akitől menekülhetne, de ekkor belekerül a férfi álmába, illetve mindketten ugyanazt az álmot látják, így mellette marad; nem tudjuk, hogyan menekül meg a hatóságok elől, miből él, hogyan neveli a lányát; a bábszínházi előadásból derül ki, hogy az anyja meghalt, az apja pedig elhagyta, de hogy miért, azt szintén nem tudjuk meg; különleges, álomlátó tulajdonsága pedig egyrészt a nagynéni jövőbe látó tevékenységében köszön vissza, valamint a kislány álomlátó képességében, amelyről egészen a minden képzeletet és vágyat beteljesítő nagy mutatványig nem szerzünk tudomást. Az irracionalitás (nép)mesei fordulattal a kauzalitás természetes részeként olvad bele a film világába: a pálinkás kenyérrel álomba segített kislány víziója valóságként elevenedik meg a publikum számára, amelyben a tűzoltózenekar, élén a soha nem ismert nagypapával, egészen Liverpoolig masírozik, hogy kiszabadítsa az immár Desdemonaként bőrruhában halálra ítélt anyát és megalázott társait (Lolitát, a Kis herceget, Pinokkiót…) a luxuskupleráj poklából.

Shamgar Amram

Mindez a mágikus realizmus irányába mutat, azonban ennél sokkal érdekesebb az a látás- és láttatásmód, ahogyan a film képi nyelve és vizuális dramaturgiája stilizálja a valóságot (operatőr: Nagy András). Zömében „szélesvásznú” kivágásokat látunk, ami horizontálisan meghosszabbítja a térérzékelésünket (nem lepődünk meg például, amikor Mona ugyanabban a pullóverben sétál át a vásznon kézenfogva a gyerekkel, mint amiben „előzőleg” terhesen a mezőn játszó gyerekeket nézte), a különleges szűrők által tompított színvilág pedig egyrészt nosztalgikusan múltidéző hangulatban indítja el a történetet (különösen szép és atmoszférateremtő a karneváli ünnepség és a tengerpart jeleneteinél), másrészt kiemeli a főszereplőhöz köthető színeket. A színes ruhák (jelmez: Berzsenyi Krisztina) ugyanis úgy tűnnek el Monáról, ahogyan a történet is egyre feketébb lesz. Hajdu szívesen időz el a valóság egy-egy részleténél, és ezekben a jelenetekben a környezet aprólékos bemutatása kelt nagyon erős érzeteket, amelyek sokszor a cselekményt is mélyítik, indokolják (mielőtt a lány úgy döntene, hogy elutazik a tengerre, átmegy egy betonhídon, amelynek párkányáról gyerekek ugranak fejest egymás után a patakba; a nyugatra tartó vonat fülkéiben berendez(ked)ett utazók szobái életképeket villantanak fel, s egyben az utazásba vetett reményeikről is mesélnek stb.). Ugyanakkor Mona történetének sorsfordító pillanatait a képkivágás vertikálisan láttatja és emeli ki (ilyen, amikor lelövik a gyerek apját; a pályaudvaron zajló hajszánál, amikor a menekülési útvonal épp lefele zárul be; az embercsempészek hajóján, amelynek fülledt homályában csak női szempárokat látunk, majd a remény szimbólumáként újra a tenger végtelen horizontját; amikor először belépünk a bordélyba, ahol a tulajdonos egykerekű biciklin emeletnyi magasságban zsonglőrködik és szórakoztat; s végül a megszabadító álom képe is az ég felé terjeszkedik).

A képek forrása: magyarfilmszemle.hu

Hajdu Szabolcs filmje tehát a valóság képein hajtja végre azt a varázslatot, amelyet a történet szintjén a mese képzeletformáló ereje. A szépre és a csodára koncentrál, és noha mindezek mögött ott lüktet az élet kegyetlensége és szomorúsága, ezen a ponton mégis megbillen a gondosan és érzékenyen felépített rendszer. A szereplők ugyanis egytől-egyig szerethető emberek, így minden hibájukért felmentést nyernek. A titokba burkolózó, gyönyörű és rejtélyes Mona önként vállalt sorsával és döntéseivel; a gyerek életművész bűnöző apja; a mutatványosdival hitelét mentő, parádézó nagynéni; a lányát eladó, kényszerből hazug apa; a kölyökképű bordélytulajdonos, akiről egy percig sem hisszük el, hogy gonosz; és végül a gyámügyes, akitől a kislány sorsa függ. Emellett szofisztikáltan ábrázolódik a filmben a brutalitás, ami leginkább az elhallgatással és a hiány feszültségében teremt várakozást. A címben jelölt Bibliothéque Pascal az a hely, ahol mindez esszenciálisan összesűrűsödhet és lelepleződhet. A luxusbordély túlstilizált világában azonban szintén a környezetre irányul a figyelem, a mechanizmust működtető ösztönök, indulatok és szabályok pedig csak utalásszinten jelennek meg. Lenyűgözőek az aprólékos részletességgel berendezett tematikus szobák, de azon kívül, hogy az adott címszerepnek megfelelő idézetekkel lehet kommunikálni bennük, nem derül ki például, hogy minek mi a következménye, hogy van-e a játéknak kontrollja, tétje. Mivel az irodalmi allúziók mentén sem mozdul be a metaforateremtő képzelet, egy idő után díszletté üresedik a Bibliothéque Pascal, amely csak annyiban kelt veszélyérzetet, hogy először jut eszünkbe a kerettörténet, amelyből tudjuk, hogy Mona végül megmenekül.

S hogy mindez túlságosan szerethető? Végülis a mesék tartják életben a világot. A gyámhivatalnok is tudja ezt, ezért a jegyzőkönyvbe semmi nem kerül bele az elmesélt történetből. Ha a fantázia szüleménye, akkor azért nem, ha igaz, akkor meg azért. S hogy jól döntött-e? A záróképben Mona meghitt szeretetben mesét olvas a kislányának, a színes harmóniáról és a jóléti idillről azonban kiderül, hogy IKEA-design, és egy bemutatóteremben játsszák. Velük szemben, az eladásra berendezett dolgozószobában a hozzájuk tartozó férfi jegyzetel…

Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a 41. Magyar Filmszemle gyűjtőlapon olvashatják. 

Vö. Bujdosó Bori: Mesebeli kurválkodás 
Jakab-Benke Nándor: Hypnotique Pascal 
Kovács Bálint: Álomtól álomig 
valuska lászló: Mesélj, Hajdu Szabolcs, mesélj csak! 
Vajda Judit: Jegyzőkönyv vs. mesekönyv 
Báron György: A tükör túloldalán 
Gulyás Luca: Száz év magány 
Lavicska Zsuzsanna: A kis cigarettasodró lány és a perverzek könyvtára 
Turcsányi Sándor: Egy hatás alatt álló film