 Részlet a kiállításból. Forrás: fszek.hu |
A tárlat nem csupán gazdag kordokumentumokkal szolgál, hanem a hosszú időre visszanyúló, egyelőre még szinte fehér foltként kezelt személyes történetek felé is elkalandozik, ha nem is túl mélyen.
A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Kis Galériáját titkos törzs vette birtokba, nagypapa- és nagymamakorú, vagy az árnyékvilágból már régen elvándorolt örök gyerekek, akiknek egy ponton biztosan összeért az életük. A Gyermekvonatok című kiállítás annak a nagyszabású és évtizedekig tartó segítségnyújtási folyamatnak állít emléket, melynek keretében közel ötvenezer, nehéz körülmények között élő, elárvult, alultáplált magyar gyerek járt Hollandiában és Belgiumban, hogy befogadó szüleinél egy ideig kicsit jobb sorban éljen, megerősödjön, talpra álljon. A tárlat anyaga túlnyomórészt a Ráday Levéltárból, a Református Egyház Zsinati Levéltárából és az Evangélikus Országos Levéltárból származik, a kiállítást Kígyós Erzsébet rendezte.
A gyermekvonat-akció két jólelkű politikuscsemete kezdeményezéséből indult, Dr. Abraham Kuyper holland miniszterelnök lányai, Henrietta és Johanna 1916-ban fél évig Magyarországon tevékenykedtek a Vöröskeresztnél, és Henrietta volt az, aki a holland közvélemény figyelmét elsőként felhívta az I. világháború tépázta magyar gyerekek nyomorúságára – még könyvet is írt a háborús Magyarországról. Végül a Gyermekvédő Liga, a Vöröskereszt és a különböző egyházi szervezetek összefogásával indulhattak az első gyermekvonatok Hollandia felé. Három nagy hullámról beszélhetünk, a segélyakció a húszas években kezdődött (Hollandiába 1920-tól, Belgiumban 1923-tól indultak gyermekvonatok), 1944-től 1946-ig szintén rengeteg gyereket fogadtak be nevelőszülők, 1956-ban pedig ismét felélénkült a kapcsolat.
Fonott copfos, masnis, szeplős kislányok mosolyognak a képekről, elsárgult, saját készítésű magyar-holland szótár, pár soros képeslap, néhány régi kiskanál, egy-egy mesekönyv árválkodik a vitrinekben: alig néhány, valóban személyes emléknyom. A személyes tárgyak száma oly csekély, mintha egy elsüllyedt sziget lakónak véletlenül megmaradt holmijaira találtunk volna rá. Az érintett generáció egyrészt nagyon idős, vagy már nincs is az élők soraiban, és örökre magával vitte történetét. Voltak, akik csak néhány hónapot, mások éveket töltöttek nevelőszüleiknél, de olyanok is, akik örökre új hazájukban maradtak, és mégis, a kint töltött időszakok nagyrészt dokumentálatlanok, alig akad róluk bármilyen kiállított emléktárgy.
Ezzel szemben a kiválasztás és kiutaztatás körülményeit számtalan irat, fénykép, levél teszi érzékletessé: környezettanulmányok, árvaságról, betegségről, szegénységről árulkodó pár mondatos kérdőívek, anyák által írt kérvények, (egy édesanya kétségbeesett levele például, melyben kéri, hogy gyermekét, bár nem eléggé alultáplált, mégse szórják ki a sorból), egyházi szervezetek levélváltásai. A gyermekvonat-akció élharcosai is kiemelt szerepet kapnak a kiállításon, mint dr. Knébel Miklós pápai kamarás, aki harminc éven keresztül munkálkodott szakadatlanul a magyar gyerekek nyomorúságának enyhítéséért, és Tábori Kornél író-publicista-szociofotós, akinek a nevéhez az első, nagyhatású szociofotó kiadvány is köthető: Egy halálraítélt ország borzalmaiból.
És persze felsorakoznak a tárlaton a reprezentatív fotók, a gyermekvonat-akció médiában megjelenő nyomai: az Érdekes Újság címlapján magyar gyerekek holland népviseletben pózolnak, a Nationaal Archief-ben a vonatok mellett álló magyar gyerekek szerepelnek, a legimpozánsabb pedig az a felvétel, mely az 1924-ben hazánkba látogató háromszáz holland nevelőszülő ünnepélyes fogadásáról készült – tizenötezer magyar gyerek várta őket a Városligetben.
Ami fájdalmasan hiányzik, az az egyedi sorsok dokumentálása, bár ez érthető, hiszen ennek a mintegy ötvenezer embernek a személyes emlékeiről kizárólag naplókból, levelekből vagy interjúkból tudhatnánk meg többet. Pedig ez a szándék érződik, néha egy-egy sorstöredék feldereng, például egy Júlia nevezetű, komoly és szomorkás kislány felnőtté válását teljes fotósorozat örökíti meg: a kislány tizenkét évet töltött Hágában, az első képen még babákkal játszik 5-6 évesen, majd a zongoránál ül, később, kiskamaszként felbukkan a mosolya egy osztályfényképen is, végül zárkózott kis hölgyként üldögél új családja körében. Egy többgenerációs kapcsolat is kirajzolódni látszik, egy anya és kisfia fotója mellett szerepel néhány segítségkérő levél, a valaha nevelőszülőknél nyaraló lány, később anyuka kérvényezi, hogy fia is külföldre mehessen. De ha a fotókból és emléktárgyakból nem is tudnánk összerakni a történeteket, (melyek nyilván pontosan annyifélék, ahányan megélték őket), segíthet Rudi Hermans Törökbálint messzire van című könyve, és bár vázlatosan, de szintén feltárul egy teljes életút, ha Dobrády Emília emlékezését elolvassuk. Dobrády Emília 1947-48-ban élt Belgiumban gyerekként, majd a közelmúltban egy fiatal, brüsszeli magyar fordító véletlenül rábukkant honfitársa régi vendéglátó családjára. A ma már közel hetvenéves hölgy érzelmes és felkavaró időutazásra indulhatott hatvan évvel ezelőtti befogadó családjához, melyről meghatott, a kiállításon is olvasható visszaemlékezést írt.
Mellesleg optimális esetben az igazán érdekes része a kutatásnak csak most következik, lehet, hogy a hiányzó láncszemeket, a rejtve maradt életutakat mégis megismerhetjük egyszer. Egyrészt elindult egy weboldal, melyen megkereshetik egymást volt nevelőszülők és volt vendéggyerekek, ezen kívül évek óta folyik Benedict Schillemans nagyszabású dokumentumfilmes projektje – Lulu’s Terugkeer (Lulu hazatérése) –, mely éppen az érintettek személyes történeteit kívánja feltérképezni és megörökíteni.
<!–[if !supportEmptyParas]–>