Két nap fékevesztett duhajkodás, túlhevült magyar haláltánc. Rusznyák Gábor izzó színpadra állította Móricz Zsigmond drámáját. SZÉL JÁNOS ÍRÁSA.
Az alkohol felszabadítja a lelket, felszínre hozza az elfojtásokat, a muri megmutatja a magyar lélek minden színét és visszáját. Hát még ha az alkoholt átjárja valami bűnös, rejtett, pusztító tűz! A magyarság valamennyi típusát itt láthatjuk – inter pocula: a nagyálmú dzsentri, a nagyralátó politikus, a szilaj paraszt mind isznak, s a magasba dalolják bánatukat, örömüket. "Extra Hungariam non est vita" – vallják a sültmagyar aranyigazságot: nincs élet másutt, s ha mégis van, az non est ita, nem olyan.
Jelenet az előadásból (Forrás: www.csiky.org)
Az Úri muri eredetileg négy nap alatt, s öt helyszínen játszódó cselekményét Rusznyák Gábor két eseménydús napba és két helyszínre sűrítette, egyetlen díszlettel: a szeszkazánnal. Az első felvonás a tikkadt kunsági város fogadójában kezdődik, s le is tanyázik ott jó sokáig. A rendező ide tereli össze a szereplőket; a lepárlásos módszer működik, párhuzamosan zajlanak a legkülönfélébb színpadi események. A zajos fölszínen habzik a dáridó, az idő céltalan múlatása-mulatása, míg a mélyből fölfakad a Kocsis Pál által megformált Szakhmáry Zoltán tragédiája. Kocsis játéka az úrias visszafogottságból (az elfogyasztott alkohol mennyiségével egyenes arányban) mind állatiasabbá váló Szakhmáryt mutat, akinek józan tettei is egyre borgőzösebb rúgkapálásba fordulnak át. Gyuricza István vérbő, erőteljes Csörgheő Csulit ad, alakítása mindvégig figyelemfelkeltő, az értelmiséget, a parasztokat, a cigányokat megalázó, „lefelé irányuló” viccei, tréfamesteri ötletei lendítik előre a zajos cselekményt. Lekenczey figurájában Kelemen József elegáns játékkal hozza a deklasszált nemesúr figuráját, s pont ez az elegancia teszi oly hiteles álgróffá, a kegyetlen ugratás főszereplőjévé. Ezzel szemben a Borbírót megformáló Szula László mindvégig adós marad a szerepe által olyannyira megkívánt erővel, noha utolsó, emblematikus mondatának ütnie kellene: "Na, én megyek!"
Jelenet az előadásból
A kisebb szerepek kidolgozottságában is zavaró aszimmetria érződik; fontos lett volna még néhány figurát kiugratni a murizók tömegéből: jelentékenyebb lehetne Kovács Zsolt Ábel ezredese, Nagy Viktor mint Boka Pista vagy akár a polgármester, Karácsony Tamás is. Ráadásul néhány ponton megül az előadás, hiába hágnak egymás sarkára a viccek és adomák. S habár a szöveg olykor szándékoltan drámaiatlan, mégsem üdvözölhető a nyílt színi anekdotázás elterpeszkedő unalma. A rendező itt-ott átírt, hozzátoldott a szöveghez, s így akár ezeken a pontokon is elvárhatnánk tőle a máshol fényeskedő bravúrt, ám a díszletbeli szeszfőzde ekkor még nem ont elég alkoholt és hőt. Ahol viszont elemében van Rusznyák Gábor, ott mosolyognánk, de aztán mégse merünk. "Hányan vagytok?" – kérdezi Csuli a kölesért ácsingózó cigánysereglettől. "Sokan!" – feleli az egyik cigányasszony, s aztán együtt isznak az ezeréves Magyarországra. A hashajtós pálinkával megviccelt Fancsali szomszéd (Hunyadkürti György) ékes tájszólása és éktelen szenvedése, s a többi sikerült epizód, mindmegannyi zavarbaejtően tragikomikus pillanat.
A főhős Szakhmáry belső drámája lassan építkezik az el-elcsípett utalásokból, felfeslő indulatokból, szinte észrevétlenül hatalmasodik el, s a szesz csak tovább fokozza a szorongató kínlódást. A fogadóból elszéled a duhaj úri bagázs, átadva ezzel a színpadot a második helyszínnek: Zoltán tanyájának. Az Angyal Bernadett munkáját dicsérő óriási szeszkazán-díszlet ekkor nyeri el valódi funkcióját, s nő Zoltán titkos és önpusztító vágyának jelképévé. Az úr által felkarolt, érzéki summáslány, Rozika alakítója, Nagy Ilona sajnos nem túl meggyőző: hangja erőtlen, itt-ott még szöveget is téveszt, s nincs nyoma benne a tűznek, amit a kazán és Zoltán férfiheve megkíván. Pedig ez az őrjítő, mocskos vágy Zoltán és Rozika vágya desztillálja kettejük tiltott szerelmét, miközben a tanyára érkező vendégsereg a másik gyilkos párlatot dönti magába.
A második felvonás, a második nap helyszíne a tanya marad. Bekövetkezik a napfogyatkozás: a hold elveszi a nap erejét – a nő kioltja a férfit. A mindent átható világvége hangulat Zoltán feleségének színreléptével teljesedik ki. Eszter (Csapó Virág megejtően sziporkázó pillanatai) indulatos monológban summázza a megcsalatás fájdalmát, ám Zoltánba már hiába sulykolná, hogy különb ember a többinél: a férfi elveszett. Szakhmáry tébolyát, a dzsentri lehanyatlását Rusznyák a végső zenés-táncos jelenetben hatalmas elánnal tárja elénk. Minden karakter/karikatúra a színen tobzódik, és őrült táncot jár. A szeszkazán, az Alföld nagy lehetősége dönti magából a forróságot, s Csuli csak fetreng benne a cigányokkal. Zoltán többször is magasabb hőfokra állítja, már ég a pajta is: dől a füst, a tűz fénye kiszűrődik a színpad deszkái közül. Talán fel is robbanna minden, ha elő nem kerül a főhős, vasvillával a mellkasában.A kimerevedő zárókép nem téveszt hatást, a közönség meredten ül, moccanatlanul, amíg csak a függöny alá nem gördül. A visszafordíthatatlan romlás, a pusztulás bacchanáliája megkapó, ám a letaglózó haláltáncból más is érzik: nagy élet ez, amit a kaposvári színház kilélegez.
