SZERESSÜK EGYMÁST, GYEREKEK

Jó kis színház. Mindhárom szó fontos. Igazán jó, s attól jó, hogy egyszeri, eleven színházként jeleníti meg, aminek a színműből megkegyelmezett. Ám ahhoz kevés, hogy maradandóan mély élménnyé váljék. TARJÁN TAMÁS KRITIKÁJA.

Elek Ferenc, Jordán Adél és Takátsy Péter

Kovács Dániel e. h. sokat vállalt. Mester Yvonne nyersfordítása alapján – Várady Zsuzsa dramaturggal közösen – a mutatóba hagyott szövegfoltok kiszabását-kiszaggatását, a díszlet megtervezését s az előadás színre állítását a Kamrában. A három funkció ez esetben feltételezi egymást. A fiatal rendezőnek éppen ilyen (a klasszikus spanyol dráma imamalom rímeléséből, barokk burjánzásából alig valamit őrző) dialógusokra és éppen ilyen (egy gyerekkuckót láttató és a szomszéd helyiségeket sejtető) díszletre volt szüksége. A kietlen termekből nyíló gyerekszoba hangulata nem idilli. Műanyag székekre terített katonai ponyvák hegyén-völgyén a születése óta fogoly ifjú Segismundo háborúsdit játszik. Feldúlt csatatér akkor is kíméletlen látvány, ha csupán a vásznak gyűrődnek össze, a figurák potyognak le. Oldalt meg olyan falra szerelt, lehajtható deszkalap szolgál kemény fekhelyül, amilyet állatkerti majomketrecekben szemlélhetünk.

Jordán Adél és Keresztes Tamás. Fotó: Martincsák István (Forrás: PORT.hu)

Valami nagyon nem stimmel abban a birodalomban – a drámamese lengyel királyságában –, ahol mintha egy kirámolt jelmezkölcsönző szajréját, silány, farsangi vagy faramuci ruhákat viselne mindenki, egyáltalán nem ügyelve arra, hogy öltözékét vagy esetleges álszakállát tisztességesen magára igazítsa. Benedek Mari m. v. nem is hagyja kiaknázatlanul az ember- és állatóvoda kínálta lehetőségeket. Estrella hercegnői dísze szerint – behavazott virágmező – vagy az esküvőjére, vagy a temetésére öltözött, de kell-e akkor Pelsőczy Rékának csakis mélyhűtött királyné-jelöltet játszania? Basilio királynak még egy rendes otthonkára sem telik, ám vajon nem túl könnyen mozdult-e el a színész, Lengyel Ferenc a létfilozófiai drámától a népmesék öreg uralkodójának irányába? Az idős főúr Clotaldo viszont összeszedte garantáltan ízlésmentes gardróbját, Elek Ferenc Polonius-szerű játékmódja azonban nem mindig passzol ruhái alá.

A kérdések és kérdőjelek sejtethetik – színvonalas alakításokról lévén szó –, hogy Az élet álom jelen formája számos kedves, érdekes, tartalmas, mulatságos rendezői ötlet kevéssé összehangolt halmazával hívta játékra a szereplőket. Mint amikor az osztálybulira az alsó tagozatosok mindegyike abba bújik, amibe akar, és úgy hancúrozik, ahogy kedve szottyan. Például ugyan nem síppal-dobban, de dobbal-cintányérral „lövik”, lövöldözik-lökögetik a belharcban a levegőt suhintó „golyóbisokat”: több a hangszer, mint amennyi kisül a

Takátsy Péter és Pelsőczy Réka

zenéből. (A zene egyébként: Yonderboi.) Nem árt persze, ha Astolfo, Moszkva hercege hord magánál diavetítőt (Takátsy Péter piros rókaszín zakóban tesz eleget a sunyi, hunyász fondornak), fáradhatatlan az udvari léggömbfúvó (hiszen esetleg lufikkal kell arcot eltakarni), és tökéletes, ha műanyag lámpaburából van a Nap, jól rá lehet csapni (bár inkább szétverni szeretnék). Nincs következetesen kimunkálva, milyen viszonyban is állnak a játszók a közönséggel (azaz a cimboraság mely fajtája, foka érvényes), az sem, épp mikor s mennyire reflektál önmagára a szöveg (olykor bemondják – kérdés, mi okból – az aktuális felvonás sorszámát).

Kavalkád ez a javából. A fordulékonyság, a színpadi nyelv megannyi eszköze és dialektusa nem nehezíti, hanem könnyíti a szövevényes példázat követését – leegyszerűsítés és kiszínezés árán. Igazi gyermeki világ tárul fel – felnőtt, időtlen rémképekkel. Kovács színpadán az élet és az álom közé beékelődik a gyermekiség, a gyermeki én. Nem a romlatlan és felhőtlen élet-előkészület kiskorúsága, nem a tanulás, tapasztalás évei, hanem a szabadságtól fosztott, a kényszerűségből meghosszabbított, az idő előtt visszatérő, a saját kivételességét megcsúfoló gyerekkor. A szorongás, az agresszió és a téveszmék pszichológiája átíródik a Kamra színpadán, vázlata szerint mégis őrizve az igaztalan jövendölésbe, zsarnoki félelembe és akaratba, rosszkor hozott rossz döntésekbe, taktikázó politikai játszmákba olvasztott történet, az egyént felmorzsoló hatalmi mechanizmus calderóni lényegét.

Elek Ferenc, Lengyel Ferenc és Mészáros Béla. Fotó: Puskel Zsolt (Forrás: PORT.hu)

Mészáros Béla enyhén rezonőrre fogott, a jég hátán is megélő Clarínja nem elsősorban a hol fiú, hol lány (és „mindkettőből gyúrt szörny”), Rosaura – a rajongani, alélni, bosszulni, gyilkolászni egyforma elánnal kívánó Jordán Adél – apródja. Ő a nagyjából értelmetlen, kiismerhetetlen, a függések folytán mindig eltorzuló élet (álom?) partján próbálja megvetni lábát. Keresztes Tamás gyorséttermi papírkoronában, a nők utáni epekedéstől karikás szemmel, soha meg nem térülő rab esztendőinek terhével, kétszeres hamistudatban választja mindig a lehető legszerencsétlenebb megoldást, amellyel az úgynevezett valóság kihívásáraira felelhet.