A c-moll hangnem volt ugyanis az a vezérfonal, amelyre a művész programját felfűzte, s érje bármily jogos kritika a hangnemszimbolika elméletét, s legyen hangnemileg bármilyen kalandos is egy – elvileg – adott hangnemű kompozíció, azt azért ki merné tagadni, hogy abban éppen Mozart és Beethoven esetében van valami súlyos üzenet, ha egy mű c-mollban vagy éppen F-dúrban íródott?
A koncert Beethoven- illetve Mozart-félidőre tagolódott, mégpedig ebben a sorrendben; vélnők, hogy mint Schiff Andrásnál semmi más, úgy ez sem volt véletlen. Megkockáztatjuk, hogy azért alakult így a sorrend, mert Mozart kínált ráadásként egy olyan súlyú és jelentőségű c-moll tételt, amelyet a művész idetartozónak érzett, de a főműsorba nem kerülhetett be, lévén szó egy Esz-dúr kompozíció c-moll tételéről. De nem árulunk zsákbamacskát: Schiff András a műsor első felében Beethoven Coriolan-nyitányát és c-moll zongoraversenyét, a másodikban pedig Mozart K 475-ös c-moll fantáziáját és c-moll zongoraversenyét dirigálta, illetve játszotta; ráadásként pedig a K 482-es Esz-dúr zongoraverseny lassúja hangzott el.
 Schiff András |
Természetesen izgalmas és tanulságos játék az egy szerzőtől származó azonos hangnemű darabok egymás mellé helyezése: arról, hogy egy-egy hangnem összekapcsolható-e meghatározott zenei tartalmakkal, megannyi elemzésnél többet mond érzékeny és megvilágító erejű előadásuk – s ezekkel Schiff ezúttal sem maradt adós. Nem hallgathatom el azonban erős – és a gyakorlat által is igazolt – fenntartásaimat a c-moll műpárok attacca történő előadásával kapcsolatban. Igen, Schiff a nyitányt, illetve a fantáziát a rá következő zongoraversenynek nem csupán a bevezetőjeként interpretálta, hanem attacca, tehát tételszünet nélkül játszotta. Jómagam ezt két okból is zavarónak találtam: az egyik probléma, hogy így abszolút nemlétező, „gyökértelen” formák jöttek létre, az „ilyen állat nincs” kategóriájából. De mondjuk, hogy ez spekulatív kifogás. A lényegibb, zenei természetű kifogásom az, hogy a Beethoven-nyitány, de különösen a Mozart-fantázia lezárása megkívánja azt a csendet, amely teret ad a darab kicsengésének, és ami ily módon tulajdonképpen része is a darabnak. Hasonló módon hiányoltam azt a teljes csendet is, amelyet egy versenymű megkíván ahhoz, hogy a maga teljes exhibicionizmusával és lehengerlő mivoltában kirobbanjon belőle. Azaz Schiff András félidőnként tulajdonképpen két – normális esetben egymástól tetszésnyilvánítással elválasztott – csendet csent el a hallgató jelképes tányérjáról, és semmi csodálkoznivaló nincs azon, hogy ennek mindkét esetben közbetapsolás lett az eredménye, a második félidőben ott, ahol az ember tapsolni szokott, a fantázia befejezése után, az elsőben viszont, a közönség (egy részének) teljes tanácstalanságát jelezve, a versenymű első tétele után.
Egy közbetapsolás persze nem valamiféle tragédia, kétszáz-egynéhány évvel ezelőtt meg egyenesen mindennapos és pozitív dolognak számított; Londonban Haydn-szimfóniák tételeit ismételtette el a közönség ilyen módon, s ez történt Mozart 482-es Esz-dúr koncertjének bemutatóján is, ahol a lassú tételt kellett megismételni. A mostani előadást hallgatva ez messzemenően indokoltnak tűnik: Schiff és zenekara interpretációjában ezt a tételt még mélyebbnek, még varázslatosabbnak, még fölülmúlhatatlanabbnak éltük meg, mint a korábbi Mozart-tételek bármelyikét. Mélységes sóvárgás elegyedett a valőrök hallatlanul finom és érzéki megszólaltatásával, a zenekar perfekciója a forma és az agogika Schiffre jellemző maradéktalan kézben tartásával.
 Schiff András és a Cappella Andrea Barca |
A koncertnek talán a ráadás volt a tetőpontja, de ehhez a koncert egésze szolgált szilárd alapként. Bocsássuk előre, hogy a Cappella Andrea Barca egészen elsőrangú zenekar, zenélése érett és csiszolt, korántsem alkalmi együttesre vall. S valóban, bár nem állandó együttesről van szó, olyan kiemelkedő zenekari és kamaramuzsikusok játszanak benne, akik minden bizonnyal képesek Schiff elképzeléseinek maradéktalan megvalósítására. Mindenesetre hallatlanul szépen, a legmagasabb technikai színvonalon szólnak, s a fúvós szólistákkal együtt mondhatni egyetlen individuumként nyilvánulnak meg.
A Beethoven-nyitányban a súly az átszellemült és diadalittas hangon, nem a zaklatottságon volt. Az átszellemültség mint alapélmény a Beethoven-zongoraversenyt, sőt már magát a zongorahangot is jellemezte; különösen a második tételben. A nyitótétel kulcsszava a harmónia, az erőnek és macskaléptű puhaságnak, a karakterek rendkívül széles skálájának lekerekített egységbe foglalása. A zárótétel pedig, jóllehet igen tartott tempóban hangzott el, derűt és játékosságot sugárzott elsősorban. Egy ilyen harmonikus, ha tetszik, kristályszerű Beethovent tekinthetünk akár szélsőségesnek; ám a belső gazdagság, a zenei szuggesztivitás adott fokán csak azt mondhattuk: ez is egy lehetőség, és nem is akármilyen.
A Mozart-művek esetében talán magától értetődőbb, anyagszerűbb az a hallatlan, a legfinomabb részletekre kiterjedő kontrolláltság, az a gömbölyűség, amelyről korábban is beszéltünk. A szenvedély legélesebb hangjai talán nem is annyira a nosztalgikusabb c-moll fantáziában, mint inkább a zongoraverseny első tételében voltak hallhatók; mindenesetre ez a mű is rendkívül gazdag előadásban szólalt meg, amelynek nem valamiféle démoniság volt a meghatározója, hanem a himnikus szárnyalásig és a gyöngyöző életörömig terjedő teljesség.