Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

CSAPDÁBA VETÍTVE

Eike: Csapda / Deák Erika Galéria
2010. jan. 30.
A videó műfaj mindenre képes. Például a műfaj egyik hazai nagykövete, Eike egyszer egy mindig újrainduló felvétel segítségével elszámolt a végtelenig. Eike videói ezúttal nem a végtelent, hanem minket, befogadókat próbálnak meg becserkészni. FÜRTH ESZTER ÍRÁSA.

Részletek a kiállításból
Részletek a kiállításból

A Deák Erika Galéria egyike a Budapest szegleteiben rejtőzködő becsöngetős galériáknak. Ezeket a kiállítótereket kizárólag az avatott szemű látogatók képesek megtalálni, hiszen az utcafront felől semmilyen jel nem utal arra, hogy a kérdéses területen bármilyen művészeti tevékenység zajlana. Rowling egész biztosan innen vette a titkosított ház ötletét, csak a mi esetünkben a titokgazda nem egy fehér szakállas varázsló, hanem az internet. Egy szó mint száz, nagyon kell akarni a bejutást ahhoz, hogy észrevegyük a házfalon szerényen megbújó „Galéria 2-es kapucsengő” feliratot, hogy ott aztán kedvünkre csemegézhessünk a popularitás elől hermetikusan elzárt művészeti térben. Pedig igazán nincs mit takargatni, legalábbis a most kiállított Eike-videókkal kapcsolatban semmiképp.

A Németországból hazánkba szakadt Eike leginkább videoművészként él a köztudatban. Részben az ő nevéhez is köthető az 1999-ben megalapított, fiatal médiaművészeket felkaroló Videospace Budapest, amely 2007-től Ráday utcai galériájában ad helyet magyar és nemzetközi művészek elektronikus installációinak. A videós kötődés mellett Eike szívesen alkalmaz más fényformáló, fényterelő, vetítő és elektronikus eszközöket is. Munkái nem egyszerű mozgóképek, hanem mozgásba lendített síkok, videó és fények által átkomponált terek.

A Deák Erika Galériában látható Csapda című kiállítása sem merül ki a falra akasztott monitorok sorában, a mozgó fények nemcsak a falakon kapnak helyet, hanem a térbe is behatolnak, körbeveszik a látogatót. A vetített tér – valós tér közti átjárhatóság érzete így, Avatar-időkben, amikor a közönség minimum 3D-re, de inkább Imax-élményre vágyik, majdnem kötelező. Itt persze nem a gonosz sápadt arcúak és a jó kékbőrűek világába nyerünk mélyebb bepillantást, hanem olyan emberi szituációkba, amelyek életszerűségüket nem csak a térhatású technikának köszönhetik.

Az első teremben Eike a férfi-nő kapcsolat egy kritikus pillanatát tárja elénk. A piros és zöld téglatestekből felépülő, végtelenségig lecsupaszított térben a nő (nevezetesen Winkler Nóra, bár ennek túl nagy jelentősége nincs) magát kelletve, testét kacéran megrázva érkezik, de mire elérné a férfit, az leguggol, hogy egy zöld forma mögött elbújjon. A nő csalódottan körülnéz, majd távozik. A szituáció nem éppen komplex, viszont a tálalása annál érdekesebb. Egy nagy kivetítőn a teljes szituációt látjuk, egy falra akasztott monitoron pedig a nő arcát. Két lightbox a két szereplő statikus képét ábrázolja, a nő felénk tart, a férfi épp a lábunk előtt guggol. A gyanútlan látogatót beszippantja a szituáció, hirtelen úgy tűnik, mi bújtatjuk el a félénk férfit, sőt, még a csalódott nővel is szembe kell néznünk. A csapdahelyzet mindhárom fél részéről evidens: a nőt faképnél hagyták, a férfi saját félelmének ketrecében vergődik, mi pedig a legkínosabb szerepkörbe csöppenve elvisszük a balhét.

Az első terem után a látogató már eléggé kínosan, megvezetve, mondhatni csapdában érzi magát ahhoz, hogy a második terem installációit is jóízű feszengéssel fogadja be. Belépve rögtön a sarokba állított lightbox steril lépcsőfordulójában elhelyezett térfigyelő kamerával találjuk magunkat szemben. A kamera lencséje egy nagyon is élethű lyuknak néz ki, amelybe akár egy valós gépezetet is elrejthettek volna. Persze semmi ilyesmiről nincs szó, de mire ezt félénken ellenőrizzük, már túlestünk a megfigyeltség és a becsapottság érzelmi hullámvölgyein.

Forrás: Deák Erika Galéria
Forrás: Deák Erika Galéria

A csapda fizikai falait a terem sarkába vetített Kocka című videó építi fel. A sarokban stílusosan egy pók kapott helyet, ami a terem falának három síkján megtriplázódva szövögeti nagy gonddal hálóját. A hatalmasra nagyított állat tevékenységét alaposan megfigyelhetjük, munkája precíz, a háló tökéletes, és mint azt környezetóráról, na meg rovarinváziós filmekből tudjuk, igen erős is. Az átszakíthatatlan háló szó szerint végtelen hosszan készül, hiszen a video-loop megszakítás nélkül, szinte észrevétlenül mindig újraindul. A pók által beszőtt három sík egy olyan kocka lapjait rajzolja körbe, amelynek többi falát nem láthatjuk, mivel a közepén állunk. A pók tehát a mi ketrecünket, csapdánkat szövögeti meglehetős precizitással, mi meg legfeljebb nézhetjük vesztünket, mint hálóba ragadt muslicák.

A terem másik falára a címadó témához legtávolabbról kapcsolódó installációk kerültek. A négy mű válogatás Eike korábbi munkáiból, és az időcsapda motívumhoz, mint foglyul ejtett, esetleg fogva tartó percek kapcsolódnak. A négy fénydobozban mozgolódó képsor egy-egy Budapesthez kötődő hangulatot ragad meg, mint a Fő utca Parlament-panorámáján körbetekintő videolevél, vagy a Somogyi Béla utcai ház erkélyén söprögető rózsaszín pongyolás néni. A nosztalgikus hangulat eléggé kilóg a kiállítás szoros „csapdahelyzetéből”, és inkább töltelékként, semmint szervesen illeszkedő elemként funkcionál.

Eike erős koncepciója szerint ugyanis a csapda meglehetősen jól sikerült, gyanútlanul besétáltunk, és áldozatul estünk. Arra azonban nem kapunk választ, hogy így elejtve, vajon mihez is kezd velünk. Egyelőre lógunk behálózva, talán érleli egy kicsit gúzsba kötött szellemünket, hogy a következő kiállításán faljon fel. Remélem, így lesz.


A kiállítás 2010. február 26-ig látogatható.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek