Fazil Say koncertje / A Zongora
2010.01.24.

Mint hivatalos életrajzából tudható, Fazil Sayt 2008-ban Paolo Coelhóval együtt nevezték ki az Interkulturális Dialógus nagykövetévé. Sapienti sat. MALINA JÁNOS KRITIKÁJA.

Fazil Say neve nyolc vagy kilenc évvel ezelőtt kezdett forogni Magyarországon, a Stravinsky Sacre-jából készült négykezes szerzői átirat lemezfelvétele kapcsán. Say amellett, hogy mind a négy kezet ő mozgatta a felvételen, a darab egyes részeiben, a technika nyújtotta lehetőségeket kihasználva, még tovább növelte a kézszámot. Hadd szóljon! Sapienti sat.

Fazil Say
Fazil Say
Fazil Say komolyzenét és dzsesszt zongorázik az egész világon, kurzust tart, komponál, versenyeket patronál, időt szakít Fazil Say-fesztiválok rendezésére, legtöbbször tekintélyes intézmények megrendelésére komponált műveit államelnökök jelenlétében mutatják be; Ezeregyéjszaka a háremben melléknevű hegedűversenye bemutatása után egy órával már fenn volt a YouTube-on, ő korunk hőse tehát! Egyszerűen giccsnek minősíteni a művészetét mindazonáltal nagyon igazságtalan volna. Ezt a Művészetek Palotájában január 18-án adott hangversenye is igazolta. 

Először is olyan fajsúlyos műsort választott, amelyben kockázatokat vállalt, és nem tért ki a színvallás pillanatai elől. Másodszor is világossá tette: nem csupán briliáns technikájú zongorista, de hallatlan és megszakítatlan koncentrációval játszik, és teljes kontrollt gyakorol a megszólaltatás finom árnyalatai fölött. Ezek egyértelműen jelentős művészre jellemző körülmények. A bevezetőben említett kassza-írófejedelemmel ellentétben Say nem ad alapvetően hazug válaszokat az előadott anyag által felvetett problémákra. Hogy melyek voltak mégis koncertjének problematikus vonásai, arról a koncert folyamatában próbálok meg számot adni. 

Ferruccio Busoni
Ferruccio Busoni
A művész a koncert első félidejében nagyobbára variációsorozatokat adott elő: Bach d-moll hegedűchaconne-jának Busoni-féle átiratát, Mozart C-dúr variációit az Ah vous dirai-je, maman, alias Hull a pelyhes, fehér hó dallamára, és Haydn kései f-moll variációit, melyet kakukktojásként Haydn Hob. XVI:35-ös C-dúr szonátája előzött meg. A második félidőt pedig Beethoven op. 111-es szonátájának, illetve a ráadásoknak szentelte. A Bach–Busoni darab, a műsor egyetlen eredetileg is romantikus „hangszerelésű” darabja, rögtön plasztikus képet adott a Say-féle zongorázás fő jellegzetességeiről: a különlegesen magas fényű hangról, a vonalak, az egész magatartás rendkívüli elaszticitásáról, ruganyosságáról, a Liszt–Cziffra-i ördöngösségról (de a Cziffráénál jóval elmélyültebb részletmunkával), és a monumentális hatások mellett a túlvilági finomsággal és leheletfinom dinamikával megszólaltatott lírai-éneklő-éteri hangszínekkel. Mindezt kissé – vagy talán nem is annyira kissé – színpadias vizuális gesztusok: az éppen szabad balkéz gesztikája, erőteljes, többnyire fájdalmas mimika és fej-oldalradöntések (felváltva jobbra és balra, a vízszintes helyzetet megközelítően) kísérték, nem beszélve a Glenn Gouldénál magasabb regiszterben hallatott, viszont az övénél is hangosabb dünnyögésről. Utóbbival nemigen tehettünk mást: megpróbáltunk elvonatkoztatni tőle; előbbivel ezt látszólag még könnyebben tehettük meg – elég volt nem odanézni. Ezt azonban hosszabb távon azért nem könnyű megvalósítani, és a vizuális benyomás a koncert folyamán fogódzóval szolgált a művész egész karakterének megértéséhez. A vizuális benyomás ugyanis meglepő egyöntetűségről tanúskodott Bachtól Mozartig és Beethovenig. A mimika persze egyértelműen az adott pillanatot hangsúlyozza, és zeneileg is az a különös érzésünk volt, hogy a zenei anyag differenciáltságát mindvégig érvényre juttató, expresszív és valahogyan mindig igen legömbölyített előadás egy nagyítót siklat végig a zenei anyagon, amelynek segítségével különlegesen részletgazdag és világos képet kaphatunk minden egyes pillanatról. Ugyanakkor a darab egészének nagy erővonalai, a darab tartása kívül maradnak az előadó érdeklődésén, kifejezési lehetőségein. 

Joseph Haydn
Joseph Haydn
A Mozart-variációk sok robbanékony impulzust hoztak, remek, non-legato basszusmeneteket, és eléggé szabad, de kontrollált agogikai kitárulkozásokat, élményszerű pianissimókat – igazán szerethető előadás volt. A Haydn-szonáta meglehetősen merész tempójú első tétele pedig szintén becsületére vált a művésznek, mert nem siklott el a tétel rendkívül gazdag gesztus- és jelzésrendszerének részletei és finomságai felett, jóllehet a csengő-bongó hangzás valamiképp ellentmondott a szikárabb haydni ideálnak. A Haydn-szonáta második tételétől azonban, szinte ugrásszerűen, kimerülni éreztem a Fazil Say-i előadói nyelv tartalékait; innentől úgy tűnt, hogy már mindent hallottam, kifogyóban az eszköztár; a lassú tételt modorosnak ítéltem, a zárótétel moll-eseményeit pedig külsőségesnek. A Haydn-variációkban már nem volt újdonság a földöntúli dinamika, és kezdett kevésbé elviselhetővé válni a vokális kíséret. A Beethoven-szonátában pedig – nos, a Beethoven-szonátában megvolt ugyan az intenzitás, a szenvedély, de mindent összevéve hitelét erősen rontotta, hogy nem volt elég csúnya, hogy félrehajtott fejjel folytonosan egy lokális világfájdalom és egy lokális jóhangzás igénye érvényesült, hogy a művész nem egyenesedett fel, nem gyűrte maga alá a hangszert, és nem volt igazán tartása. 

A talán túlságos készséggel, azonnal játszott ráadások sora egy kivétellel a könnyebb hangvétel, a dzsessz, a dal, a paródia területére vezetett; itt – és az az igazság: csakis itt – éreztük azt, hogy Fazil Say teljesen azonos önmagával, hogy játékmódja és hangzásvilága tökéletes összhangban van zenei anyagával. Erre vallott a ráadások egyre erősödő, orkánszerű sikere is. A tetőpont a lenyűgöző Summertime-feldolgozás volt; én ott fejeztem volna be a hangversenyt.

Szerző: Malina János
Helyszín:  Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem,  Időpont:  2010. január 18.
Megítélt támogatás: 2 000 000 Ft
Támogató: Zenei Kollégium
A Jakobi Koncert Kft.-nek a Zongora hangversenysorozat megrendezésére (2009)