 Jelenetek az előadásból |
A román drámaírónő, Gianina Cărbunariu darabja olyan fiatalokról szól, akiknek elegük van: a trendi cuccokon keresztül kifejeződő ál-identitásokból, a reklámokból, a médiából, az életüket megnyomorító, kíméletlen hajszából és a környezetszennyezésből. A szereplők, két lány és egy fiú véletlenül találnak egymásra egy klubban. A besokalltság, a mindenmindegy hangulat és a féktelenségre való készség az elejétől fogva összeköti őket: éjszakánként elkezdenek találkozni, hogy menő szórakozóhelyeken és plázákban – szó szerint – kiverjék a biztosítékot, hogy kis időre kifordítsanak sarkaiból egy kis világot. A darab életérzés-dráma, s abban az értelemben ifjúsági darab, hogy nem jut tovább a kiáltás, a lázadás gesztusánál. S mint lázadás is sokkal erőtlenebb, mint világirodalmi vagy filmtörténeti előzményei. Míg a drámában is emlegetett Született gyilkosokban a lázadás ereje mindent félresöprő és elementáris, addig a Stop the tempo sötétben lopakodó lázadói korántsem adják fel teljes személyiségüket, Mickey-hez és Malloryhoz képest csak rendetlenkedő csitrik.
A Yorick Stúdió szövegváltozata által közvetített életérzés kevésbé helyspecifikus: az eredeti drámához képest nem reflektál annyira Románia és a politikai helyzet abszurditására (fordító: Demény Péter, dramaturg: Boros Kinga), hiszen kevesebb benne a konkrét utalás. Inkább a román-magyar kontextus a hangsúlyos: Marius Ianuş két verse helyett az A.E. Bizottság dalait hallhatjuk, s amikor az egyik lány felhívja a rendőrséget, románul szól bele a telefonba, ám ez – mivel reflektálatlanul marad – az előadás egészéhez viszonyítva nem tűnik lényegesnek. Azt sem tudhatjuk, hogy a Yorick változatának milyen hatása lehet Marosvásárhelyen, amennyiben a szórakozóhelyek és a plázák elnevezései a helyi közönségnek ismerősen csengenek. A néző ugyanis sokkal megbocsátóbb, ha egy alkotás szűkebb közösségének közös helyeit idézi fel, így a budapesti néző például egyenesen beleborzong, ha Allee Plázát, Szimpla Kertet, Gödört vagy DJ Palotait hall.
 Forrás: Thália Színház |
Az előadás elsősorban a szöveg erejére és a színészi teljesítményre számít; egyéb tekintetben minimalista. A színészek általában egy-egy plexiszéken ülve, felénk fordulva mondják a szöveget, a dalbetétek alatt pedig a színpad elején állva, mikrofonnal a kezükben énekelnek; a világításnak, az énekteljesítménynek és az anarchista szövegeknek köszönhetően egyébként egészen olyan a hangulat, mint egy külvárosi punkkocsmában. A legtöbb jelenet statikusan kezdődik, majd a párhuzamos monológok egyre jobban összefonódnak, és a szereplők a színpadi akcióban is egymásra találnak, hogy aztán a kötődésükben rejlő energia a kisülésig fokozódjon. Az energiaszintek ritmikus váltakozásának ez a dinamikája – bombabiztos szövegtudás hiányában – nem ragadja magával a színészeket, összefonódásukból hiányzik a galeri-érzet, és elidegenedettséget sem érzékeltetnek; nem elég erőteljes a pánik és a sikoltás.
Jobban feltalálják magukat a színészek a monológokban, melyekben előtérbe kerül a szereplők karaktere. Bányai Kelemen Barna sikertelen DJ-t játszik, s még trendi lazaságában is van némi mulyaság. A süketségét okozó baleset után megtört és megüvegesedett tekintetében tükröződik az ingerszegénység. A leszbikus lányt játszó Nagy Dorottya helyére beugró Kiss Bora idegesen gesztikulál. Ha elengedi magát, terpeszben ül, lazán nyomul a másik lányra (pedig nem is az esete), lazán leszarja a világot. A Csíki Hajnal által játszott lány szinte összegörnyed a megfeleléskényszer terhe alatt, sokkal merevebb, mint a másik kettő – mintha mélyen, legbelül, mégsem tudna elfeledkezni arról, hogy hány számlát kell befizetnie, és hogy hány órát fog aludni másnap reggelig. Ahogy a színházas támadás után, kezében a kalapácsot szorongatva, egyenes háttal ül, előrevetíti a negyvenes, elhasznált, neurotikus nő képét. Az ő karakteréről, hátteréről tudjuk meg a legtöbbet – nem véletlenül, hiszen a drámának is inkább ő a főszereplője.
Az utolsó jelenetben a közönséggel szemben, a színpad elején üldögél, míg a többiek a háttérben maradnak. A zárlat egyébként megismétli a nyitó képet: nem történt, nem változott semmi? Bennünk nem.
Vö. Sztrókay András: Álmodozók
Papp Tímea: Kisvárosi fesztiválnapló 5.
Ugrai István: Kicsapni a biztosítékot