Frenák Pál Társulat: Fiúk - felújított változat / Trafó
2010.01.17.

Egy sötét színpad, egy fehér ajtó, három plafonig kúszó kötél és öt táncos. Fiúk. Fiúk kint és bent, lent és fent. Kívülről és belülről, kapaszkodva, függve, zuhanva és földet érve. Frenák Pál újra férfit boncolt a Trafóban. MAUL ÁGNES KRITIKÁJA.

A kötelek használatát a koreográfiában, a fény-árnyékban moccanó szoborszerű testeket nem Frenák Pál találta fel, mégis, ha egy előadásban köteleken himbálózó, vagy izmaikat mozdulatlanul táncoltató meztelen táncosokat látunk, szinte biztos, hogy eszünkbe jut a Frenák-koreográfiák közül az, amelynek szuggesztív látványvilága talán legszívósabban fészkelte bele magát az agyunkba: a Fiúk.

Bár az évekkel ezelőtti előadásélmény éles képekként konzerválódott fejemben, a Lábán Rudolf-díjas produkció felújított verzióját nézve így is újból rácsodálkoztam, mennyire eltalált, komplett, arányos ez a koreográfia. Már 2004-es bemutatásakor is úgy volt jó, ahogy volt, így nagyon megpiszkálni nem kellett. Frenák csupán tisztított, egyszerűsített rajta egy kicsit, az előadásmód kevésbé direkten provokáló, kevésbé harsány lett, kimarad például az a jelenet, amely során a fiúk vastagon bemázolták szájukat rúzzsal. Frenák ma már nem érezte szükségét, hogy a táncosok arcán szétmaszatolódott rúzs látványával tegye a mozdulatokat és kifejezett érzéseket gúnyos idézőjelbe. Változtatott a táncosok létszámán is, a Fiúkat most négy helyett öt táncossal láthattuk, de mivel a koreográfia a férfi nemi, társadalmi és egyéni szerepeit vizsgálja, az összélményben nem jelent nagy változást, hogy e szerepek egyel több táncos között oszlanak meg.

A kép forrása: PORT.hu. Fotó: Peti Péter
Fotó: Peti Péter (Forrás: PORT.hu)

Holoda Péter, Major László, Nelson Reguera, Várnagy Kristóf és Enrico Astegiano a férfi lét és lélek megannyi oldalát zongorázzák végig, így a Fiúk még egy Frenák-koreográfiához képest is különösen erős színpadi jelenlétet követel. A táncosoknak nemcsak testükkel, de aurájukkal is tökéletesen kell bánniuk, hogy a színpad hátsó falán lévő, a vakító fényből a sötétségbe nyíló ajtón ki-be sétálva, kaméleonként tudják váltogatni arcukat.  Az ajtó a világos jelentések és a felszínen látható dolgok világából egy sötét, ám annál tágasabb térbe kalauzol minket. Egy képzettársítások útján kitapogatható ösztönvilágba, ahol irracionális sorrendben képződnek és mállanak semmivé a szubjektumot szorongató, vagy épp felszabadító szerepek. Megjelenik az irányító, a függő férfi, a kéjenc díszhím, a narcisztikus macsó, az óriáscsecsemő, a piperkőc, a hordában dorbézoló pasi, a magányos test, az acsarkodó vadállat, a behúzott farkú senki, a bizonyítási kényszertől rángatózó anyu pici fia. A két frissen csatlakozott tagra, Major Lászlóra és Holoda Péterre - bár technikai tudásukat tekintve beleillenek a csapatba-, karizma terén azért még ráfér az izmosodás. Nem mindig találtak bele ugyanis folyton cserélődő szerepeikbe, melyek megjelenítéséhez Frenák hol már-már banális, egyértelműen dekódolható, hol pedig szerteágazó asszociációs utakra indító képeket, gesztusokat, tárgyakat használ fel.

A közhelyességhez és hatásvadászathoz gyakran közel járva, de azt mindvégig elkerülve hömpölyög az előadás. Ad és elvesz, pontoz és ellenpontoz. A táncosok, miközben body builderektől kölcsönvett pózokba merevedve parádéznak, kisbabaként cuppogtatják szájukban a cumit. Miután a közönséget igéző tekintettel szuggerálva tekergetik lábuk között a kötelet, és hullámzó mozdulatoktól kísérve simítják végig testüket ujjuk hegyével, mosolyuk vicsorrá, végül néma ordítássá deformálódik. Letolt nadrággal, négykézláb pőrén somfordálnak lehajtott fejjel, majd, amikor a közönséghez kellő közelségbe kerülnek, hátat fordítanak, hogy jót röhöghessünk a csupasz fenekükre szigetelőszalagból ragasztott X jelet látva. Amikor már harsány komédiába menne át, hirtelen átsiklik az előadás a fanyar (ön)irónia területére. Épp amikor kínosan kitárulkozónak éreznénk, frappáns gúnnyal éri el, hogy megkönnyebbülten fújjuk ki a benntartott levegőt.

A hangulati váltásokra és ellentétekre ráerősít az eklektikus zenei és hangmontázs. Jó példa erre, amikor a gumicsizmás, férfitestbe szorult balerina, mint egy elromlott zenedoboz táncos figurája mozog szívbemarkoló magyar népdalra. Vagy az utolsó jelenet, amikor a vonagló, talajt vesztett Várnagy Kristóf az egész világgal szembenálló, pusztító erejű mozihős hangján szólal meg. Közben egy csészealjban imbolyog, amely a kötelek által megjelenített fallikus utalásokkal szemben a vaginát vagy az anyaölet juttathatja eszünkbe. Úgy csinál, mintha akcióhős lenne, de közben beleragad a női ölbe. Sem egyensúlyra nem lel benne, sem kikecmeregni nem tud belőle. Mögötte három társa élettelen bábként himbálózik a kötélen. Ez lenne a férfi?

Maga az előadás is olyan, akár a színházi tér, amiben játszódik. Egy közeg, amely épp annyi fogódzót és épp annyi szabadságot nyújt, hogy megrettenjünk, elgondolkodjunk, de azért kedvünkre kalandozhassunk. A Fiúkban van szorongás és pimaszság, esztétikum és torzság,  önirónia és őszinteség, feszültség és feloldás. Egy olyan élménycsomag, amire az ember időnként szívesen rányitja az ajtót. 
Szerző: Maul Ágnes
Cím:  Fiúk - felújított változat,  Koreográfus:  Frenák Pál,  Zene:  Fabrice Planquette,  Gergely Attila,  Látvány:  Frenák Pál,  Fény:  Marton János,  Hang:  Hajas Attila,  Alpin-technika:  Ferenci Miklós,  Jelmez:  Lisa Kostur,  Táncosok:  Fekete Zoltán,  Holoda Péter,  Major László,  Nelson Reguera,  Várnagy Kristóf
Megítélt támogatás: 300 000 Ft
Támogató: Táncművészeti Kollégium
Az előadás felújítására (2009)
További támogatás: 500 000 Ft
Támogató: Táncművészeti Kollégium
Frenák Pál és Bozsik Yvette előadásainak forgalmazására a Trafóban (2009)
További támogatás: 500 000 Ft
Támogató: Táncművészeti Kollégium
Az előadás nemzetközi forgalmazására (2009)
További támogatás: 625 000 Ft
Támogató: Oktatási és Kulturális Minisztérium
Az előadás forgalmazására (2009)
Címkék: Frenák Pál, Trafó