A lényeg a politika- meg a hadtörténet volt, s a betegség, a járvány legfeljebb akkor került a képbe, ha valamely neves uralkodót vagy hadvezért is elragadott. A helyzet azóta alaposan megváltozott: mára szinte már históriai közhelynek számít, milyen erősen alakította az emberiség történelmét a járványokkal, a tömeges és váratlan halállal való folytonos küzdelem és az elkerülhetetlen együttélés. Ma is működő intézmények sora köszönheti létrejöttét az ismétlődő járványoknak, és itt nem csupán a közegészségügyi hálózatra gondolnánk.
Többek között ezért is tarthat számot érdeklődésünkre a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum alapos és informatív pestis-, pontosabban pestistörténeti kiállítása (rendezői: Horányi Ildikó és dr. Magyar László András), ahol a témát érintő valamennyi tudományos közelítésmóddal és számos diszciplína eredményeivel találkozhatunk. Ez már abból a szempontból is fontos, mivel a járványok éppúgy érdekelhetnek egy mikrobiológust, mint egy néprajzost, egy társadalomtörténészt, sőt, a téma ismeretes művészettörténeti vetületekkel is bír. A három termet elfoglaló kiállítás látogatója előbb egy rövid, frappáns, informatív kisfilmet tekinthet meg, ahol Harsányi Gábor tolmácsolásában megismerhetjük a (bubó)pestis természetét, terjedését, no és a pestisbaktérium kalandos életét, vándorútját az ember-patkány-bolha háromszögben. Az illusztrációk közül természetesen nem hiányozhat egy részlet a magyar irodalom egyik bubópestis-témájú klasszikusának filmváltozatából sem: Palásthy György Meztelen diplomatájából (amely, ugye, Rejtő Jenő Vesztegzár a Grand Hotelben címû regényébõl készült) láthatjuk a pánik kitörésének pillanatait (és persze Horváth Gyulát, amint kimondja a szörnyű szót: bubópestis). Mindez már csak azért is fontos, mivel a kiállítás maga igen kevés vidám mozzanatot tartalmaz (bár, mint Boccaccio példájából tudjuk, mellékesen egy ilyen járványnak is lehettek frivol epizódjai és következményei).
 A kiállítás plakátja |
Ezzel szemben gazdag tárgyi anyag és jól szerkesztett kísérőszövegek várják a pestis iránt érdeklődő látogatót, aki a témában alaposan kiművelődve térhet haza vélhetően és remélhetőleg higiénikus otthonába. Megtudhatjuk többek között, mit is gondolt a középkori-kora újkori orvostudomány a betegségek, járványok okáról, hogy miben különbözött a miazma-elmélet a kontagionizmustól (a nép ezzel szemben inkább elkerülhetetlen isteni büntetésnek, esetleg az áskálódó zsidók művének vélte az egészet – utóbbi esetben rögvest következett a történelemből jól ismert radikális gyógymód). Annyi bizonyos, hogy bárminek is tulajdonították a pestis kitörését és terjedését, eleink soha nem mondtak le arról, hogy megállítsák terjedését. A tárlat remekül szemlélteti, miként alakult ki és terjedt el a vesztegzár, a karantén intézménye, s hogyan dolgoztak a jellegzetes öltözékű pestisdoktorok (egy ilyen fekete lebernyeges, csőrős maszkos, kalapos, fekete szemvédős figurát közelről is megtekinthetünk – embernagyságú bábok és pestis sújtotta beteg testrészeket ábrázoló makettek terén különösen erős a felhozatal). Mivel eleinknek fogalmuk sem volt a ragály mibenlétéről, így azután a lehető legváltozatosabb gyógymódokat alkalmazták az erős fűszerektől és egzotikus gyümölcsöktől a füstölésen keresztül a mérges állatok húsának elfogyasztásáig; enyhe idegmérgek, ópium és más tudatmódosítók is képbe kerültek: ezek ugyan nem gyógyították a kórt, de legalább jól érezte magát a fogyasztójuk. A pestis kiváltotta tömeghalál természetszerűen erősítette fel a transzcendenciához való fordulást egy amúgy is erősen vallásos korban: az amulettek, speciális, pestis ellen való keresztek elterjedése, a pestisszentek kultusza mind erre utal. És persze kedvelt témát kínált a piktorok számára, különösen a barokk festészet ábrázolta nagy műgonddal a szörnyű járványok kiváltotta káosz és kétségbeesés jeleneteit.
 Kora újkori pestisdoktor |
A kiállítás nem utalhat, s alighanem természeténél fogva nem is kell, hogy utaljon a manapság zajló vitákra. Igen sokan vonják ugyanis kétségbe, hogy a középkori-kora újkori, pláne ókori járványokat az a baktérium (Yersinia pestis) okozta volna, amit először 1894-ben izolált két természettudós (a francia Alexandre Yersin és a japán Shibasaburo) Hong Kongban, mivel ez a kór addigra rég eltűnt Európa nagy részérõl. A ragályok természete már csak olyan, hogy tömegsírokon kívül kevés közvetlen nyomot hagynak maguk után, és hiányos, ellentmondó leírásokból, mikrobiológiai minták híján módfelett nehéz eldönteni, mi okozta a gyilkos pandémiát Justinianus idején vagy éppen a XIV. századi Fekete Halált. Jusson eszünkbe: a pestis szó, akárcsak többnyire idegennyelvű megfelelői (mint például az angol plague) sokáig nem egy konkrét kórt jelöltek, hanem bármiféle epidémiát, mintegy a ragály szinonimájaként. Ám bármi is legyen egy járvány mikrobiológiai háttere, ez csöppet sem változtat mindennek mentalitás-, vallás-, művészet- és intézménytörténeti következményein, vagy éppen azon, miként formálta az orvoslás és gyógyszeres kezelés fejlődését. Csak ajánlani tudjuk mindenkinek a Démoni ragály címû kiállítást, iskolai osztályoknak pedig különösen javallott, elvégre az itt szerzett ismereteket, a kiállítás interdiszciplináris volta miatt, akár fél tucatnyi tantárgyban is hasznosíthatják.
A kiállítás szeptember 3-ig tekinthetõ meg.