„Rosszindulat, irigység, közöny és brutalitás” – ezek jellemzik A fehér szalag protestáns közösségét a báró felesége szerint, és az Olaszországba távozni készülő asszony leírása felettébb pontosnak mondható. Michael Haneke Arany Pálma-díjas filmje a múlt század elejére, egy tüchtig, jómódú német faluba vezet, ahol a rusztikus báj és az illedelmes modor faszádja mögött csupa kisszerű és aljas emberi motívum rejtezik, a köztiszteletben álló polgárok pedig nagyobbára beteg, pervertált lelkek. Elébb nosztalgikus reprónak véljük, ami valójában kíméletlen kritikaként fungál: A fehér szalag, akár némely Brueghel-tabló, ránézésre roppant esztétikusnak és rendezettnek mutatkozik, ám idővel, közelebb húzódva hozzá, a gondosan megmunkált részletek-epizódok között megannyi métely és visszataszító mozzanat tűnik a néző szeme elé.
Jóllehet, aligha volt korábban szebb kiállítású Haneke-film. A pompázatos fekete-fehér képekben tálalt A fehér szalag az osztrák provokátor pályájának leginkább klasszicizáló, legnemesebb darabja; rendkívüli mesterségbeli tudásról tanúskodó, lenyűgöző presztízsmozi. Elidegenítő hatásokkal teli, pőre erőszakfilm helyett (melyként korai filmjei többségét tudjuk leírni) történelmi hűséggel inszcenált kosztümös drámát látunk, amely csupa közönségvonzó erénnyel bír a tökéletes színészi játéktól kezdve az aprólékos környezetrajzon át az izgalmas történetig. Haneke, a burzsoá képmutatás szubverzív rendezője azonban a látszat ellenére nem hazudtolta meg magát, és ezúttal is szembemegy a nézői elvárásokkal, korábbi munkáihoz hasonlóképp a masszív társadalomkritika örvén – ám mindig erőteljes pedagógiai szándéka most szerencsénkre kevésbé tapintható.
Az 1913-ban játszódó fabula az észak-német falucska életét felkavaró balesetsorozatról mesél, mely a helyi orvos lovának felbukásával veszi kezdetét. Az egyre furcsább (bűn)esetek körülményeit hosszú évtizedek távolából eleveníti föl az események idején tanítóként dolgozó narrátor – kinek irodalmias beszédmódja éppúgy egy míves regényadaptáció artisztikumát idézi föl, mint a rendezés méltóságteljes, klasszikus stílusa. Haneke saját forgatókönyve ráadásul valóban regényszerűen gazdag és szövevényes, öt családról rajzol hiteles és átélhető miniatúrát, amelyekben – legyen szó a rigorózus protestáns pap, az önhitt báró (Ulrich Tukor) illetve a szervilis gondnok famíliájáról, vagy éppen a bejárónőjével undorral üzekedő doktor (Rainer Bock) otthoni ügyeiről – rendre tragikusan idegen és romlott viszonyok nyernek ábrázolást. Ebben a század eleji ékszerdobozban az autoriter személyiség ideáltípusai ülnek az asztalfőre: a pap például, akit Burghart Klaussner döbbenetes erővel alakít, hosszan ecseteli könnyező fiának a maszturbálás halálos következményeit, míg a báró vagy a doktor könnyű szívvel alázza a nőket a háztartásban, atyai fenyítésből pedig – hol vessszővel, hol bottal – szintén bőséggel akad.
 A képek forrása: PORT.hu |
A paternalista terror és a gyermekabúzus sokszínű kollekciója páratlan hitellel és egyre nyíltabb formákban jelenik meg a vásznon, ami termékenyen fokozza a borzalmas titokkal kecsegtető bűntörténet hatását – elvégre egészen a zárlatig joggal gondolhatnánk, hogy itt egy misztikus elemekkel spékelt krimiről van szó, aminek legfőbb kérdése: ki tette? Haneke azonban, koncepciózus filmművész lévén, roppantmód fázik a szimpla válaszoktól, és a Rejtélyhez hasonlóan homályban hagyja a konfliktust indukáló események elkövetőinek kilétét – és ekképpen igyekszik az értelmezés terét tágasra nyitni. Ám miként abban a filmben, vagy az összes korábbiban, ezúttal is ideológiai meggyőződés fűti: a narrátor azért fog az elbeszéléshez, mert hiszi és reméli, hogy története megvilágító fényt tud vetni a Németországban később végbement eseményekre. A fehér szalag (miként egy távoli rokona, Thomas Mann Varázshegye) az első világháború kezdetével ér véget: a tekintélyelvű, elnyomó és bűntudattal teli társadalomban látja a huszadik század legfőbb borzalmainak okozóját – ilyenformán pedig a bűnösök személyét firtató talányra mégis kiábrándítóan egyszerű megoldással szolgál.