Myriam Blœdé: Nagy József síremlékei
2010.04.29.

Myriam Blœdé a kívülről jött utazó szemével vizsgálja a Nagy József-univerzumot: az előadások motívumai alapján a referenciák nyomában jár. A riport, kutatás, elemzés jegyeit ötvöző műfajt az „etnográfusi” kívülállás és a mítoszba való beavatottság kettőssége feszíti szét. MIKLÓS MELÁNIA ÍRÁSA.

A szerző előszavában a Franciaországban Josef Nadj néven ismertté vált vajdasági táncos-koreográfus-képzőművész kedvelt játékát, a sakkot nevezi meg monografikus indíttatású szövege vezérfonalának, amelyben az életművet meghatározó motívumok sokaságát, „melynek részecskéi mindig ugyanazok, és egyik színdarabról a másikra folyton visszatérnek” (6.o.) a sakktábla mezőinek megfelelően 63 egységbe csoportosítja, szabadon hagyva egy mezőt a nyitásnak, a befogadói továbbgondolásnak. A témákat kifejtő esszészerű fejezetek olvasása közben mégis ritkán jut eszünkbe, hogy játékosok lennénk az egyre mélyebben (és az előadások kapcsán az installációk, miniatúrák és a fotózás vonatkozásában is) kibontakozó „Nagy József-i univerzum” asztalánál – így a sakkozás inkább a megszólaló módszerének és beavatottságának metaforájává lesz, helyét pedig fokozatosan átveszi a mesterhez köthető két másik motívum.

Myriam Blœdé ugyanis egyidejűleg utazásra invitál bennünket, ami nem pusztán retorikai alakzatként működik, hanem a szerző valóságbeli élményeként példaértékű referenciaként is, amely leképezi Nagy József világban való létezését. Blœdé – csakúgy mint kedvelt írói, a világutazó Vojnics Oszkár, Henri Michaux és Raymond Ruossel-hez hasonlóan Nagy is –, elutazik a feltérképezni és megismerni vágyott világ középpontját jelentő Tisza-parti városkába, Kanizsára, hogy a lehető legközelebb kerüljön vizsgálata alanyához, a néhány éve hazatelepült alkotóhoz és tárgyához, a művészetének forrását jelentő szülőföldhöz és annak (magán)mitológiájához. Bár a fejezetek nem követnek semmiféle kronológiát, és nem teszik explicitté a „kutatási módszereket”, az útibeszámolókból és a szöveg nézőpontokat keverő megszólalásmódjából feltételezhetjük, hogy a Nagy művészetét jól ismerő Blœdé a mester vezetésével végigjárta a valós helyszíneket, és hosszas beszélgetéseket folytatott vele, melyek során a felelevenített történetek „töredékek, megértésre váró, nyitott, felfüggesztett allegóriák vagy metaforák”-ként (7.o.) kerültek az élet-mű vonatkozásában egymással összefüggésbe. A (részben közös) értelmezés eredményeként egy olyan, a borgesi könyvtárt idéző szöveg jött létre, amely a hipertextualitás végtelenített asszociációs hálójában hozza kísértésbe az olvasót.

Ilyen formán a kötet kalauzként szolgál a Nagy József világa iránt behatóbban érdeklődők számára. Egyrészt olyan, mint egy térkép, amelynek csomópontjaiból önálló utakra indulhatunk, másrészt a megszólaló stílusa paradox módon generálja a kalandvágyat és nyomozási kedvet. Blœdé leírásaiban és következtetéseiben ugyanis zavart kelt a tények referencialitásának és igazságtartalmának ellenőrizhetetlensége. Azáltal, hogy elveti az interjú formáját és összemossa a kérdező (azaz a saját) és a válaszoló (Nagy József) nézőpontját, eldönthetetlenné teszi elemzéseinek autenticitását. Sokszor nem tudjuk, hogy valójában melyikük kommentárját olvassuk, ami a gyanakvás és tettenérés motivációjában tartja éberen a figyelmet. A szerző kétségkívül jó ismerője Nagy életrajzának és művészetének, amelynek bemutatásában a részletezés helyett rengeteg utalást kapunk, az a kettős keretezés azonban, hogy az alkotó szellemi, művészeti és (élet)filozófiai ihletettségét (Bruno Schulz, Beckett, Borges, Foucault, Derrida, Wittgenstein, Kafka, Csáth, Büchner, Gombrowich, Tolnai Ottó, Paul Celan, Balthus, a tao stb.) idézetekkel a saját irodalmi és elméleti referencia-rendszerébe illeszti (Thomas Bernhard, Lewis Carroll, Hrabal, Levinas, Heiner Müller stb.), megterheli, ugyanakkor tágítja is a vizsgálódás horizontját.

A minden mindennel összefügg logikáját felfejtő szöveg „követve a motívumok fonalát, és főként valós és fiktív, kétes és neves, élő vagy holt, lelkes vagy élettelen figurák sorát, melyek »pozitív értelemben kísértik« és irányítják [Nagyot] – mint megannyi látható, olvasható és diszkrét jelzés” (8.o.) több tematikai egység mentén válik követhetővé. Az eredetet kutató emlékezésekben hírt kapunk a gyerekkor, majd a művészi pálya kezdetét meghatározó figurákról és eseményekről (Duši borbély, Dobó Tihamér, Koncz István, Kovács Antal, a nagyapa asztala, Wilhelm, az első színházi élmény, sakkozás, birkózás, a Tolnai Ottóhoz fűződő barátság stb.); a Kanizsa-mitológia valóságáról (a város múltja és jelene, a Tisza, a tiszavirágzás) és legendáiról (a Csárdáskirálynő öngyilkos színészei, a világbajnok tűzoltók); a szülőföldhöz való viszony motívumairól, mint a „szabad elhatározásból született elvándorlás”, a határ és a kint-bent élménye, a beszéd és nyelv erejének semlegesítése, a táj vonzása (a föld, a fa, az állatok és a folyó); tárgyi motívumokról (keret, kötél, kő, asztal, szék, ablak, ajtó, maszk, báb, fejsze); Nagy művészetfelfogásáról, mely szerint a művészet „talán a gondolatok elé tartott tükör – a felfedezésre váró olvashatóság horizontja (hiánya, utópiája)” – 28.o., munkamódszeréről („Először a teret kell elhelyezni… be kell tölteni idővel, időtartammal, ritmussal.” – 63.o.); életfilozófiájáról: „Megfogott az, ahogy a pókok hálóikat egymásba fonják, és összekapcsolják velük a szobrokat. Mintha irányítanák a figyelmet, a tekintetet. Mintha azt sugallnák, hogy keresni kell az összefüggéseket közöttük, és hogy egy kicsit el kell mélyedni.” (56.o.)

Minderről – mint ahogyan a szerző többször hivatkozik is rá – interjúkban, visszaemlékezésekben, naplókban kimerítőbben is olvashatunk, Blœdé szövegének erénye azonban a motívumok minél szélesebb körű összekapcsolásában, összeolvasásában rejlik. Elemzései egy-egy előadás konkrét jeleneteinek felidézésével is revelatívan működtetik az asszociációs logikát (az életmű szinte minden darabja említésre kerül, de főként az Egy ismeretlen naplója, Utolsó tájkép, Filozófusok, Asobu, Nappor, Woyzeck képezik hivatkozásainak alapját) – mégis azok a szöveghelyek a legmeggyőzőbbek, amikor ezek szublimációja Nagy művészetére nézve általános érvényű vonatkozásokhoz vezet.

A kötetből kirajzolódó portré az önmagára és a világra nyitott, a részleteket megfigyelő, az összefüggéseket a létezés metafizikus rejtélyeinek tükrében kutató művész képét állítja elénk, aki a kézműves szerénységével „megteremti a feltételeket”, hogy aztán „valami történjen” (114.o.), miközben „az őt átjáró erők színpadává válik. A színész teste helyett magának az embernek, az ember misztériumának láttatása.” (88.o.) Myriam Blœdé a hozzá hasonló kíváncsisággal és módszerességgel közelít a világához, és a vele való beszélgetésben „átdolgozza önmagában ezt a dimenziót” (121.o.), mint ahogyan teszi azt Nagy József is az általa megidézett szerzők és műveik kapcsán. Ily módon a kötet ugyanúgy síremlék, a francia szó „egy művésznek ajánlott költemény, mű” értelmében (5.o.), mint Nagy valamennyi darabja. Az olvasó számára pedig olyan alapos „útikönyv”, amely megnyithatja e hermetikusan zártnak tűnő életmű olvashatóságának horizontját (hiányát vagy utópiáját).

Fordító:  Gemza Melinda,  Szerkesztő:  Koros Fekete Sándor,  Kiadó:  Koinónia,  Kiadás éve:  2009,  Terjedelem:  240 oldal,  Ár:  1850 Ft
Megítélt támogatás: 180 000 Ft
Támogató: Táncművészeti Kollégium
Alkotói támogatás a kötet fordítására (2006)
További támogatás: 200 000 Ft
Támogató: Színházi Kollégium
A kiadónak a kötet megjelentetésére (2008)