Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

ÁTTETSZŐ HÁTTEREK

Halmai Tamás: Isteni fény, emberi fény
2010. jan. 1.
Nyitottság és figyelem a kortárs lírára, vallásbölcselet és dalszöveg-költészet, szerzetesség és közszolgálati média: Halmai Tamás kötete főleg az állandóságot, a közös pontokat keresi a kultúra regisztereiben. GERE ZSOLT KRITIKÁJA.

A költőként is ismert, fiatalabb generációhoz tartozó Halmai Tamás összegyűjtött recenzióinak, kritikáinak, tanulmány jellegű írásainak legszembetűnőbb, a kötet címével is sugallt, s az írások mindegyikének (sic!) mottópárosával kifejezett sajátossága az a kettősség, amely a művészi tevékenységet, az alkotást, sőt a befogadást is valamilyen magasabb rendű létezés, történés közelébe jutásaként értelmezi, de mindeközben megmarad az emberi végesség és gyarlóság tudata is. A művészet speciális megismerési forma, egy olyan egzisztenciális út metaforája, amelyben nem a rá-, hanem a felismerés dominál. A műalkotás pedig ennek megfelelően nem a létező-látható esztétizáló rögzítése, hanem a filozófiához hasonlóan sokkal inkább feltárás, a mögöttes jelentések és összefüggések ugyan soha nem befejezhető, de a művészet nyelvén mégis kommunikálható és örökíthető folyamata és eredménye.

halmaitamas

Felelőtlenül könnyű és túlzottan leegyszerűsítő, sőt igazságtalan is lenne ezt a gondolkodást, olvasói alapállást a német romantika, az „esztétikai ideológia” talajába visszagyökereztetni, hiszen ez önmagában – ha szokatlan és ritka is a kortárs irodalomkritikában – még nem jelenthet értékítéletet, nem konnotálhatja automatikusan a korszerűtlenség, a nagy elbeszélések széthullásának naiv föl nem ismerését vagy a nyelv „ünnep nélküli referencialitásának” be nem látását. Másrészt a Halmai által leggyakrabban idézett szerzők, szöveghelyek, tárgyalt kötetek, olykor alig burkolt, vallomásos bekezdések közvetve ugyan, de határozottan azt sugallják, hogy művészetfelfogása a különböző – és Halmai által jól ismert – irodalomértelmezői iskolák, elméleti műhelyek mellett a (keresztény) vallási hermeneutika és teológia hagyományából is merít, s tart vele folyamatos kapcsolatot.

Egyazon tanulmányon belül olvashatunk a személyiség megosztottságának posztmodern tapasztalatáról és az archaikus egyszerűség számomra kissé metafizikus, nehezen leírható fogalmáról. Utóbbit – s a kötet egészében is rendkívül gyakran él ezzel a tipográfiai módszerrel – Halmai kurziválással is kiemeli, és írásainak zömében szintén igyekszik megfogalmazni valamilyen esszenciális, formailag-retorikailag is az aforisztikusság, szentenciaszerűség irányába mutató közlést. S a tendencia, ha nem is fordítja át, de legalábbis gyakran elmozdítja írásainak műfaját az esszé területére. A tartalmi jegyek, a tematika (például a legkedveltebbek közül a fény filozófiája, szerepe Pilinszkynél, Szabó T. Annánál) mellett főleg a fejezetcímekben látható ez az irányultság: Kézzel írt világok, Költészet és kegyelem, Szó és szellem, A csend grammatikája.

A kritikaírás bizonyosan a normaképzés és -átörökítés műfaja is, s Halmai Tamásnak az utóbbi három évben keletkezett, és nagyrészt a Terasz című internetes portálon, illetve a Vigíliában, Új Forrásban, Új emberben publikált írásai messzemenően élnek is az egyszerre szakmai és kulturális lehetőséggel. A Szó és szellem. „Hegyi költők” a kortárs magyar irodalomban című, mottóit Babitstól és Nemes Nagy Ágnestől kölcsönző tanulmány tételesen föl is sorolja azokat a poétikai, költői-emberi, „közösnek tetsző jegyeket” (187.o.), amelyek az Újholdas nemzedéket jellemezték, s ennek nyomait, ha nem is feltétlenül egységben, de szórt hagyományként Halmai a kortárs lírában is igyekszik megmutatni. Ezek között legfontosabbnak a „létköltészeti elhivatottságot”, „irodalom és erkölcs” összefüggéseinek elismerését, illetve a klasszikus formakultúrához való vonzódást tartja. S a névsor rendkívül tág, Beney Zsuzsán, Lackfi Jánoson, Borbély Szilárdon, Oravecz Imrén, Bertók Lászlón, Vasadi Péteren keresztül Koncz Veronikáig ível. Természetesen Halmai is tudja, reflektál is rá, hogy minél közelebb kerül a befogadó egy életműhöz, elsősorban a különbségeket kezdi érzékelni. Számára – a szövegek egyedi sajátosságai fölötti értelmet keresve – a létezés „misztériumára” adott válaszkeresés a fontos, mert „nem mindegy, vannak-e, akik műveikkel utat nyitnak a »fentebb lelki táj« felé”. Mindeközben, a kötet egyik legszimpatikusabb vonásaként, tisztában van azzal is, hogy ez a költői és kritikusi alapállás nem generálja törvényszerűen a kanonizáció vagy az irodalmi értékteremtés jóval összetettebb folyamatát.

Nem lenne nehéz az Isteni fény, emberi lény írásaiban kimutatni azokat a mestereket, szövegeket, amelyeken keresztül a szerző kialakította saját értékrendjét, hiszen a már említett mottókban, de érvelésében, idézeteiben is folyamatosan és visszatérően hivatkozik rájuk. Halmai Tamás irodalomfelfogása ahhoz a keresztény lírikus, gondolkodói szemlélethez áll közel, amelynek csúcsait számára Babits Mihály, Pilinszky János, Rónay György, Vasadi Péter vagy a világirodalomból Simone Weil jelenti. S ennek a hagyománynak a minél gazdagabb megőrzése, továbbírása a szerző számára – tiszteletre méltó módon – több mint kritika és irodalom viszonya. 

Vö. Fazekas Ibolya: Egy diszkréten alkotó örömei 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek