Nem előzmény nélküli a horvát irodalomban Veljko Barbieri regényének főhőse, a Római Birodalmat reformjaival a válságból ideiglenesen kivezető, a kormányozhatatlanná növekedett területen a megosztott uralkodás és öröklés, a dominatus rendszerét megteremtő Dioklész császár (245-312) alakja: a 70-es években magyarul is megjelent Ivan Ivanji Diocletianus című történelmi-ismeretterjesztő munkája. Természetesen egymástól radikálisan eltérő értelmezések kapcsolhatóak a titoizmus időszakában íródott, illetve a kortárs Barbieri szövegéhez: az allegorizáló olvasatok nem hagyhatják figyelmen kívül az alapvetően megváltozott politikai-történelmi kontextust, ugyanakkor Barbieri regényének historizáló, a fikcionalitást kiiktatni igyekvő tendenciái óvatosságra intenek az allegorikus, vagy a régmúlt történelmi eseményeket jelenbeli példázatként felfogó olvasatokkal szemben.

A regény tulajdonképpen nem a történelemről, hanem nagyrészt az antikvitás jelenébe ágyazódó történeti eseményekről beszél: az utókorból visszatekintve szükségszerűnek látszó döntések hátterében sokszor csupán gyakorlati, a régi rendszert fenntartó meggondolások állnak. A kezdeti keresztényüldözéseket, templomrombolásokat például egy tisztázatlan, de sejthetően rosszindulatú vádaskodás indítja el, s csak a palotájában elmélkedő Dioklész szemében kap a törvényekben is deklarált megbékélés történelmi jelentőséget: „Akkoriban tényleg hittem, hogy Róma rám vár, Jupiter fiára […] Ám ahogy mostanában kezd kiderülni, lehet, hogy Róma valójában Krisztusra várt. Nem rám, az emberre, aki istenné vált, hanem ahogy mostanában hinni kezdik, isten fiára, aki állítólag emberré lett.” (75.o.)   

Az elbeszélés nézőpontját a Dioklész visszavonulása utáni, halálához közeli időszak határozza meg, azonban a szöveg nagyobb része igyekszik eltüntetni ezt az időbeli távolságot, s olyan párbeszédeket, leírásokat, monológokat iktat a visszaemlékezés folyamatába, amelyekben a jelenetezés, a látvány és kizárólag az épp aktuális esemény feldolgozása dominál. Ezek a momentumok viszont csak elvétve egészülnek ki az uralkodásról már lemondott, palotája építtetésével foglalatoskodó, valahai szerepére rálátó ember értékelő viszonyával. Dioklész is csupán a narrációra céloz, amikor különböző idejű töredékekből összerakott, kötetlen elbeszélésként (191.o.) határozza meg írásának műfaját, de ez a definíció éppúgy lebegni hagyja a szöveg pontosabb műfaji elhelyezését, mint a már említett, a történetiséghez való problematikus viszony.

A mű túlzottan könnyed, olykor az ismeretterjesztés határát súroló megoldásai, műfaji heterogenitása ellenére a dokumentálható, történelemkönyvekből is (meg)ismerhető eseménytörténet mögé-mellé helyezett változatos magyarázatai, kiegészítései többnyire képesek izgalmassá, olvasmányossá tenni a terjedelmes regényt. S bár a hadi, vallási, ceremoniális, államvezetéssel kapcsolatos reflexiók önmagukban ugyan nem érik el sem a császári rang átlátásához szükséges részletességet, sem pedig azt a hitelesítő belső emberi feszültséget, ami az eseménydús uralkodás koncentrált bemutatását lehetővé tenné, Dioklész töprengéseinek és döntéseinek sűrű váltakozása képes lekötni a narráció naivitásáról megfeledkező olvasót. Az Én, Jupiter fia Dioklész főszereplője nagyrészt teljesíti, betölti azokat a klasszikus elvárásokat, beidegződéseket, amelyeket a római uralkodói- és férfieszménnyel kapcsolatban az utókor a forrásokból, életrajzokból konstruált. A heroikus, küzdelmes élet és a háborúk idején kötött barátság érinthetetlen magasságban áll a család és a nőkhöz való viszony fölött. Dioklész életét szinte végigkíséri az igazi lelki társhoz, Aureliushoz fűződő barátság, felesége és lánya, Prisca és Valeria viszont érzelmileg mindig is távol marad tőle, kapcsolatukat kezdettől az érdek vezeti, s a származási különbségeket Dioklész császárrá választása sem tudja feloldani.