Román Sándor mintegy kilenc éves múltra visszatekintő társulata valóban mindenkor arra törekedett, hogy – a kultúrszlogen gyártó felelős kifejezését kölcsönvéve – „produktumai” a vélt tömegízléshez igazodjanak. A tévesen értelmezett „közönségszolgálat” folytán azonban az előadásoknak nem hogy nincs köze az elmélyült művészi alkotómunkához, de a rengeteg energiát (és pénzt) követelő, látványosra és szórakoztatóra tervezett show-műsorokból álló repertoár az üres semmitmondás szintjéről láthatóan nem kíván – vagy nem képes? – továbblépni.
 Jelenetek az előadásból |
Olykor még lejjebb is csúszik a közízlés tengelyén, és a Jó és a Rossz harcává butítja a magyarok történelmét (Ezeregyév), a mai hatvanasokat pedig egy angyalka támasztja fel és békíti össze a ma fiataljaival (Boldogság 69:09). Az előadást megelőzően felsorolt támogató cégeket, nagyvállalatokat nyilván nem a tánc iránti feltétlen szeretet bírja arra, hogy tágra nyissák a pénztárcájukat, hanem a reklámértékből, valamint a „tömegízléssel” (s ez által a tömeggel) való hasonulásból adódó üzleti megfontolás. Kivételt ez alól csak a Nemzeti Táncszínház, az OKM és az NKA jelent, utóbbi viszont a támogatási rendszer sajátságaiból adódóan nem a végeredmény minőségét nézi. Ennek, s a presztízsértékkel bíró helyszíneken bemutatott show-műsoroknak köszönhető, hogy a szakma fanyalgásától körülvett, de valahol mégiscsak legitimnek tekintett csapat lassan valóban „hungaricummá” pozicionálódik, s ki kárhoztathatná azért, mert népes közönségtáborával pénzt hoz a konyhára?
Akárhogy is, érdemes eltöprengeni azon, hogy vajon milyen közönséget céloz meg a Boldogság 69:09, és hogyan teszi mindezt? A show „drámai” expozíciójában azt látjuk, ahogy a diszkókorszak emblematikus mikrofonfejű figurája letaszítja égi trónjáról a sztreccs-kezeslábasban domborító angyalkát, és maga ül a helyébe. Hatalomváltás az Égben – az Ember az úr. Felzúg az elektronikus zene, villódznak a Pokol vörös fényei, s a 2009-es Szodoma és Gomorra teljes fegyverzetben (fehér partiruhában) vonaglik a táncparketten. Ha már az alkotók elsődleges szándéka az volt, hogy – a bárgyún mesterkélt angyalos-ördögös „elemelés” ellenére (és mellett) is – vérbő, szemkápráztató látványossággal lazítson a nagyérdemű, úgy nem ártott volna még egy kicsit infúzióra kötni a Boldogságot, vagy esetleg néhány régi Prince videoklipből ihletet nyerve felpörgetni az egyhangú lötyögést-vonaglást meg az unalmas fényeket.
 A képek forrása: PORT.hu (Fotó: Dusa Gábor) |
Az alig pislákoló anyag a későbbiekben sem lobban be. A földre taszított angyal mellett megjelenik egy rejtélyes, ezüst ballonkabátos-kalapos férfi (Román Sándor), aki mint egy világok, korok közti lélekvezető siet a mai huszonéves srác segítségére, hogy eszébe idézze, mi fán terem a romantika, hogyan udvaroltak egy nőnek 1969-ben, és hogyan nehezítette meg az akkori életet a vörös nyakkendős politika. A szinopszisban beajánlott „reformkísérleteink, válságaink” számbavétele ezzel ki is merül. Két szerelmi szál pereg tovább a zenei oda-vissza időugrásokhoz tapadva: egy inkább csak jelzésszerűen sistergő mai, s egy negyven évvel ezelőtti. De hiába az Illés-, az Atlantisz-, az Atlasz-, Harangozó Teri- vagy Szécsi Pál-betétek, ha egyszer kimúlnak a dalaikra táncoló – sőt a szöveget nem egyszer playback-szerűen el is tátogó –tánckar talpa alatt. Hiába topognak a műanyag, ironikusan stilizált bubifrizura-tornyot cipelő nőcskék, ha egyszer a megmosolyogtatóan groteszk látványnak a jópofaságon kívül semmi szerepe, mert alkalmazásának szükségszerűsége a darab hangvételéből, stílusából nem nyer igazolást. Az iskolás pontossággal ütemre kiszámolt – néptánccal ötvöződő – táncbetétekről, a lagymatag breaktáncról mint „non verbális formanyelvről” beszélni pedig enyhén szólva túlzó.
Ennek ellenére akad egy-két ironikus, sőt már-már a szatírával kacérkodó bátortalan próbálkozás, mint például a pirospozsgás, tányérsapkás szovjet katonák orosz népdalra előadott tánca, a kövér szakácsnő szerelmes énekére egészségügyi sétájukat végző politikai foglyok képe, vagy a vörös telefonos rendszer-szolgák szájába adott Illés sláger-szöveg: „egész más most ez a világ, jó lesz, ha végre már megérted: az idő lassan-lassan eljár feletted.” Sőt, az egyik ’09-es jelenet szinte már a közönségkritika határán mozog: a reflektorok erős fénye, ránk, nézőkre irányul, miközben a popcornt rágcsáló fiatalok leülnek velünk szemben. Klisé, unalomig láttunk már ilyet – azazhogy mégsem! A mozizó fiataloknak valószínűleg mi, „öreg” nézők vagyunk a Film 1969-ből – talán A tanú? -, s ritmusra ropogtatnak, dobbantgatnak, sikkantanak. Vagyis az égvilágon semmi sem történik azon kívül, hogy kissé átírták a színpadról ránk szegeződő vallatólámpa funkcióját.
És bár a filmrendezőként és producerként ismert Meskó Zsolt a forgatókönyvíró, a végtelenül giccses véget így sem kerüli el a Boldogság 69:09. A halottként heverő ezüst ballonkabátos „hőst” feltámasztja a levegőt markolászva szívmasszázst végző angyalka, majd leveti szárnyait, hogy emberré legyen, aztán ’69-esek és ’09-esek együtt örülnek, boldogok. Az édes cukormáz mindent beborít, a keserű politikát csakúgy, mint a szerelmet. De tényleg muszáj ezt megenni?