Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

HORROR, VAKULJ!

Toepler Zoltán: Korpusz – Stúdió K
2008. márc. 6.
A botrányos cicavíziójáról elhírhedt Toepler Zoltán ezúttal egy bölcselkedő rémblődlivel állt elő, és - alighanem sokoldalúságát bizonyítandó - a darab egyik szerepét is enmaga alakítja a Stúdió K előadásában. Hát nem egy Mel Brooks! LÁSZLÓ FERENC ÍRÁSA.

Ha egy kabarisztikus alapötletet, jelesül az örökzöld “két rendőr beszélget” nevezetűt összevegyítünk némi zen-buddhista tanmesével, s ha hozzá még egy kései Bela Lugosi-filmet is felöntünk pár deci híg gnoszticizmussal, majd belévetünk nehány kupicányi férfinyomort, valamint nőesszenciát (az Otto Weininger pincéjéből), abból – legyen az bár ezerszer díjnyertes pályamű – nem születik fogyasztásra alkalmas, élvezeti értékkel rendelkező koktél. Röviden ekképp summázható ama bő egy órának a tanulsága, amit a Stúdió K előadása mér a gyanútlannak tán nem tekinthető, ám jobb sorsra azért feltétlenül érdemes publikumra.

Toepler Zoltán Kveon szerepében (Forrás: port.hu)
Toepler Zoltán Kveon szerepében (Forrás: port.hu)

Toepler Zoltán ugyanis ezekből a változatos fajú, s külön-külön figyelemreméltó ingredienciákból keverte ki és főzte fel kisded rémdrámáját. Csakhogy amíg a Szeszélyes évszakok hőskorát idéző dialóguselemek, a nyomozópár, azaz Kveon (a szerző által megformálva) és Az újonc (Marosi Viktor) mondatai olykor, kis túlzással és már-már szellemesnek tűnnek, addig a szerzői iróniát felfüggesztő nikotex-filozofálás meddő lapályai hosszú és kietlen perceket szereznek számunkra. A halottakból épülő oltár és az emberek, elevenek és holtak repülni tanítása, meg a többi lilásban játszó részlet csak úgy árasztja magából az intellektuális hónaljszagot, s jó szívvel nem ítélhető másképp az a néhány jelenet sem, amely a mű ún. szerelmi/nemi vonulatát alkotja. A metsző, s gyakran üresben forgó irónia ugyanis egy pillanatra sem válik önreflexívvé, s amíg a grand guignol horrorisztikus kliséinek bőven kijut a fricskából, a tételmondatok egy heveny nyombélfekély komolyságával nyernek megfogalmazást.

Ám ha a recenzens is előhozakodhat a saját platnin kisütött konyhafilozófiájával, ez voltaképp mind mellékes volna, hiszen a színházban a színház a legfontosabb, s nem a bölcselkedés, legyen bár az sekélymerülésű vagy mégoly fennkölt. Szóval furcsa módon akár Toepler darabja is egykönnyen sikert aratna, ha a színészi műkedvelés és a rendezői eszmeiramlás nem irányítaná még inkább a figyelmünket a fentebb fölhánytorgatott fogyatékokra. Csakhogy a színészi játék a lelkes, bár túlkoros diákszínjátszók nívóján mozog, s hitele itt csak az obligát vízbefojtogatásnak, Rusznák Adrienn szabadon választott szalaggyakorlatának, valamint a fölös bőséggel elénk tárt férfifenekeknek van. Az előadás elején az első sorból hurcolják a játéktérre az egyik halálra és halál utáni repülésre szánt szereplőt, miközben a szerző gyakorlatilag percekig a lábainknál hever. (Igaz, ez utóbbi jelenet fordítva elképzelhetetlen lenne.) Az utolsó percekben pedig a Titus Andronicus hullahegyét felülmúló tetemrakás alakulgat, ám a darab nagyjából ötödik percétől kikövetkeztethető zárlat egyetlen meglepetése, hogy e holttestek derűsen dudorásznak.

Jelenet az előadásból (Forrás: port.hu)
Jelenet az előadásból (Forrás: port.hu)

Mert a zenei aláfestést bizony a játszó személyek ümmögik; az ismertető papíros szerint J. S. Bach szerzeményeiből szemelgetnek, bár ezt nehéz megítélni, s az is meglehet, hogy mégis inkább Dietrich Buxtehude a komponista. Ha fésűn és selyempapíron játszanának, alkalmasint könnyebb lenne a zenedarab felismerése. Az előadás egyetlen figyelemre, sőt dicséretre érdemes mozzanatát a díszletben, azaz a kádként, asztalként, falként és fülkeként egyaránt alkalmatos tákolmány ötletében ismerhetjük fel. E lelkes fadarabot szívesen viszontlátnánk a jövöben valamely más produkcióban.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek