Erika Fischer-Lichte évek óta az esztétikaelmélet mai fogalmainak magyarázatán dolgozik. A performativitás esztétikájában a kulturális életben lejátszódó performatív fordulatot mutatja be. A mű központi problémája a művész és a befogadó, a gyártó és a fogyasztó, a színész és a néző viszonyának változása az elmúlt száz évben. A szerző igyekszik eltekinteni a szakszavak túlzott használatától – hétköznapi kifejezések, tudálékosságtól mentes nyelv, érzékletes előadás-leírások teszik áttekinthetővé, élvezhetővé a könyvet.
A XX. században egyre inkább eltűntek a korábban evidensnek tekintett kifejezések; a határok átjárhatóbbá váltak. Fischer-Lichte már a Színház mint kulturális modell című tanulmányában rámutatott, hogy a művészet, a társadalom és a politika mára szétválaszthatatlanná vált. Mi a művészet? Hol kezdődik és hol végződik? A hatvanas évek akcióművészei érzékeny ütést vittek be a mű fogalmának: a közönség előtti vérmaszatolás, az onanizálás és hasonló aktusok erősen provokálták a nézőket.
A fogalomtár felfrissítése akkor vált elkerülhetetlenné, mikor a játék „lejött” a színpadról, és a közönség azonnali visszacsatolást adott a játszóknak. Az első fejezetben bemutatott Marina Abramovic Lips of Thomas (Tamás ajka, 1975) című performance-a addig tartott, míg a nézők egy része nem bírta tovább, beavatkozott a játékba, és kivitte a szenvedő művészt a színpadról. A műélvezet eddig megdönthetetlen szabályai érvényüket vesztették. A hagyományos alkotó-befogadó viszony testiségében, térbeliségében, hangzóságában és időbeliségében is megváltozott, újraértelmezhetővé vált. A teatralitás 1983-as definíciójával (A megtestesíti X szerepet, miközben S nézi) Fischer-Lichte kinyitotta a színház kapuját, és teret adott az új színház-definícióknak. Azóta beszélhetünk a színházról mint szociális intézményről, mint épületről, mint különleges művészeti formáról, mely az emberi testtel, a hanggal, a fénnyel, zenével, nyelvvel dolgozik; a színházról, mint a kulturális kommunikáció különleges formájáról.
A performativitás kérdése két évtizede van jelen a kultúrakutatásban. Erika Fischer-Lichte összefüggő rendszerbe szervezte a fordulat után kialakult új terminológiáját. A második fejezetben kifejtett performativitás és előadás fogalma a berlini színháztudományt létrehozó Max Hermann 1910-ben bevezetett színházi előadás definíciójából vezethető le, melyben már ő is a színész és a néző együttes testi jelenlétét feltételezte. A szerző innen eredezteti az első performatív fordulat kezdetét, mely a hatvanas évektől kisebb-nagyobb mértékben minden művészeti ágban megfigyelhető volt. Noha korábban is léteztek performatív hatású művek: gondoljunk Petrarca szonettjeire, a trubadúrköltészetre, Goya képeire. Nyugodtan mondhatjuk, hogy a szerző nem csak a performance-művészet esztétikájának új terminológiáját teremtette meg, de munkája során kialakult korunk új esztétikai érzékenységének filozófiája.
A berlini Freie Universitäten tanító teatrológus mindig az előadásokból indul ki, és legföljebb futólag vizsgálja a folyamat történelmi ok-okozatiságát. A korábban használt hagyományos MŰ(alkotás) kifejezés helyett bevezeti az ESEMÉNY fogalmát, szembehelyezkedik a szövegközpontú kultúratudománnyal, az előadás tekinti mérvadónak. „A művészeti esemény középpontjában ugyanis nem az alkotójától és befogadójától egyaránt független mű (…, hanem a különböző szubjektumok (művészek és hallgatók, illetve nézők) által létrehozott, végrehajtott és befejezett akció áll.” (25.o.) Az események és a dolgok együtt adják azt a valamit, ami alapján az előadások kategorizálhatóvá válhatnak.
A performativitás esztétikája a Fischer-Lichte életmű utolsó darabja (fordította: Kiss Gabriella). Szerzője 2010-ben lezárja évtizedeken át tartó kutatássorozatát. A könyv Németországban bestseller lett; és Hans Thies Lehmann magyarul a közelmúltban megjelent Postdramatisches Theaterjével (1999) és Patrice Pavis La Mise en scene contamporaire-jével (2007) együtt olvasva teljes képet kaphatunk korunk színházi és színháztudományi változásairól.