Eljött az idő, hogy az analóg-digitális oppozíció is vizsgálat tárgyává váljon, jelentős méretű zenetörténeti, médiaesztétikai és kultúrkritikai elméleti hálót feszítve az elemzés tárgya alá. A Médium, Hang, Esztétika kötet megjelenése önmagában is jelentős (és nem minden nehézségtől mentes) fordulat, de azáltal, hogy egy szegedi kiadónak köszönhető létrejötte (emellett intézményeknek, cégeknek és magánszemélyeknek is), még örömtelibb, mivel korábban szintén Szegeden szerkesztették a punkról szóló, a mostanihoz hasonlóan egyedülálló kötetet (a szerző e kötetről szóló recenziója itt olvasható – a szerk.).
Az analóg-digitális váltás önmagában is egy rendkívül komplex és egy kötetnyi problematikát jelentő téma, de a kritikai kultúrakutatás által inspirált értelmezése segít felfedni a téma korábban nem tárgyalt, el sem gondolt vonatkozásait. A tanulmánykötet ugyanis a zenetörténeti és -elméleti első fejezet után designelméleti, pszichológiai, esztétikai, sőt gazdasági, etikai problémákat felmutató tanulmányokat közöl. E szövegek között szerepelnek a szerkesztői szemek által tekintélyesnek és érdemesnek ítélt külhoni szövegek fordításai, de terebélyes, domináns és rétegzett a hazai szerzők munkája is.
Hangszerek és hanghordozók története, az elektronikus zene kulturális evolúciója, analóg/digitális, forma/tartalom, designer/mérnök, bútorok/technikai berendezések, iPod, a zene mint termék/önkifejezés, letöltésekkel kapcsolatos viták, minimalizmus – íme néhány csomópont, amely mentén e szorosan szerkesztett tanulmánykötet szövegei összekapcsolódnak.
Sokszor írják a digitális zene rovására az eredet, az eredetiség hiányát. Mintha valami lényegi, valami eredendő hiányozna ebből a zenéből. Az a sajátos remix-kultúra azonban, amit a digitális zenei kultúra kialakulása lehetővé tett, korántsem új jelenség. Gondoljunk csak a képzőművészeti kollázs- és montázstechnika ma már egyáltalán nem szokatlan jelenlétére, vagy arra, hogy noha Banksy nem fedi fel valódi kilétét, alkotásait a közönség tekintélyes része mégis inkább bámulatra méltónak (de legalábbis érdekesnek), semmint legyintésre sem méltónak (vagy elítélendőnek) tartja. A digitális váltás azonban mintha valahogy sokkal radikálisabbnak tűnő változásokat hozott volna, holott a folyamat közel azonos a fentivel.
A digitális zenei kultúrában a befogadók egyben alkotóivá is válhatnak a zenének. Mindez egyebek mellett kihat a „szerzői név”, az „autonómia”, az „eredetiség” korábbi/megszokott paradigmájára, ami így elcsúszik és megbomlik. Ezzel (és persze sok egyéb párhuzammal, meglátással kapcsolatban) egyetértek a kötet előszavában írottakkal, azonban egy ugyancsak Batta Barnabás által jegyzett későbbi tanulmány kijelenti: „Talán már az elektronikus zene kulturális terrénumával kevéssé szimpatizálók körében is megszűnt a sztereotípia, mely szerint a techno műfaja a digitálisan előállított, repetitív zene szimbóluma.” Sajnos a sztereotípiák nem arra valók, hogy megszűnjenek, a szimbólumok még kevésbé. Ezért volna érdemes megvizsgálni behatóbban ezt az előítéletet és szimbólumot, mert Batta reményei ellenére szilárd kövület maradt az elektronikus zene tuc-tuc-ként (avagy: techno-ként) való kizárólagos értése és redukálása. Kérdés, hogy hogyan és miért.
Az erre való igény természetesen felmerül célkitűzésként is: „arra van szükség, hogy a partykultúra/technokultúra degradáló címkéit és hedonista szlogeneit hátrahagyva olyan problémákat ajánljunk az elemzői munkához, ami már túlmutat a beszűkült akadémiai és társadalmi sztereotípiákon. […] Így az egyes témák körüljárása mellett az is hangsúlyos szerepet kapott, hogy a továbbiakban alkalmazható, autonóm nyelvet dolgozzunk ki az elektronikus zenéről való gondolkodáshoz, amely már képes követni a zenei formák esetleges változásait.”
A kötet nagy előnye egyben a hátránya is. Ugyanis az akadémiai nyelv ismerete nem feltétlenül párosul a zenei nyelv olyan fokú ismeretével, mint amelyet a kötet olvasása megkövetel, de fel is kínál; illetve a zenei nyelv beható ismerete még ritkábban párosul az akadémiai diskurzusban való jártassággal és az akadémiai nyelv terepén való otthonos mozgással. Így a kötet óhatatlanul is egy rendkívül szűk, mindkét terepen otthonosan mozgó réteghez szól érthetően. Ez pedig épp azért hátrány, mert e megközelítésmóddal széles körben is mindennapjaink részévé válhatna egy izgalmas zeneértés, ám ehhez a kötet szerkesztőinek szándéka és célja helyett nem egy, ráadásul autonóm (!) nyelvet kell kidolgozni, hanem (a digitális zenei kultúra pluralitása miatt) éppenséggel többféle nyelvet kellene meg- vagy feltalálniuk a hivatásos értelmezőknek, hogy a zene befogadói-írói, a zenéről gondolkodók saját nyelvükként ismerhessék fel valamelyiket. Addig viszont az akadémiai vagy a társadalmi előítéletekbe és ellenérzésekbe fog ütközni e vállalkozás. Mindez természetesen a jövő perspektívájából érdekes, hiszen éppen csak elkezdődött/tek ez(ek) a diskurzus(ok) a hazai terepen.
Vö. braincandy: USB-csatlakozót az agyunkba a szemünkön keresztül
hg: Az első hazai kötet a digitális zene kultúrájáról
Bihari Ádám: Hogyan hallgatunk zenét 2010-ben?
mista: Fejünkbe kötjük az USB-csatlakozót
Barotányi Zoltán: Leadták a drótot