A PUZZLE CSAPDÁJA

Színészhallgatók vizsgaelőadásától mindenképpen valami eredetit vár a kíváncsi néző. Valamit, amiben megmutatkozhat alkat, tehetség, játékkedv. Az „ide nekem az oroszlánt is” lendülete. KOVÁCS DEZSŐ KRITIKÁJA.

Aranyvasárnap, csikorgó fagyban-hóban érkezett a harmadéves kaposvári színiegyetemisták produkciója a Merlin Színházba, hogy bemutatkozzék a nagyérdeműnek Csehov.zip című fantáziájával.

Lovas Rozi, Páll Mónika, Boros Anna, Kővágó Vera, Decsi Edit

Kétoldali nézősoroktól középre zárt színtéren Csehov-drámarészletek elevenednek meg némi aktualizáló körítéssel, Bulgakov-, Dosztojevszkij-betétekkel, tán még Gogollal is, ha igaz, mert hát minden mozzanat meglehetősen elasztikusnak tűnik ebben a lendületes és sokféle verbális és gesztikus humort fölvonultató előadásban. Kopog a rusztikus padozat a játékosok lába alatt, ütemesen döng, nyikorog a nyers faaljzat, ahogy átszáguldoznak rajta, balról elmaradhatatlan zongora áll magányosan (később megszólaltatnak rajta néhány futamot), jobbról hamar becipelnek egy méretes szekrényt, ami előbb Cseresznyéskert-díszletelem, elfektetve viszont príma bárpultként szolgál, elfér rajta sok vodkásüveg meg vizespohár, amiből vodkát vedelhetnek a játékosok, hisz Oroszországban vagyunk és Anton Pavlovicsot játszunk.

Lábodi Ádám

Sirály-mozaikkal indul az előadás, Trepljov monológját a színház válságáról mindjárt tovább is szövik a hallgatók, kiterjesztve a mai színjátszás siralmas állapotára a csehovi víziót, röpködnek a nyers szófordulatok, zubog a kortárs szleng, ahogy illik, durvul a hangnem, hisz a mában vagyunk. Színjátszásunk persze ezer okot ad a szidalmazásra, ám az sem mindegy, milyen színvonalon, miféle húrokon zeng a bírálat. Ahogy unos-untalan földübörög a trágár kórus, néha arra gondolok: a nyelvi érdesség valamit helyettesít, elfedni látszik lényegi tartalmakat. S a nézőborzolónak (polgárpukkasztónak?) gondolt verbális malackodás nem több divatos szólamnál.

Szóval behozzák a szekrényt, s Gajev megformálója (Lábodi Ádám - a szerk.) már kezdi is nevezetes monológját a Cseresznyéskertből, köszönti a derék és sokat látott öreg bútordarabot, de a jelenetsor hamar átúszik más művek másféleképp szituált epizódjaiba. Ahogy araszol előre a játék, már látszik, lényegében tökmindegy, Ványa bácsi-részlet kerül-e sorra, vagy valami a Mester és Margitából, a Három nővér vagy a Bűn és bűnhődés tükörcserepei csillámlanak-e előttünk. Ide-oda csapong az előadás a tizenkilencedik századi nagy oroszok művei közt (pompás emlékezés-próbát is kínálva a nézőnek), s bár ügyesen megoldottak és gördülékenyek az átmenetek, s rendre kiaknázzák a játékosok a textusokban rejlő humort és iróniát, azért nem ártana, ha valahonnét elindulva valahová meg is érkezne a produkció. Feszesebbé tömörített matéria hatásosabb, kevesebb több lett volna.

Molnár Zsolt

Az elszánt – s szakmailag valószínűleg fertőzött – néző közben azon spekulálhat (van rá ideje bőven), vajon melyik színészhallgató mutatja máris a kétségbevonhatatlan tehetség jegyeit a nevezetes Mohácsi János-osztályból, avagy milyen stádiumát tükrözheti ez a sajátos helyzetgyakorlat-sor a diákok felkészültségének. Példának okáért, mikor a Lopahint játszó ifjú (Molnár Zsolt – a szerk.) belekezd híres monológjába, s elcsukló hangon bár, ámde izzó szenvedéllyel mondja végig ama gyönyörűséges birtok s vele a hatalom megszerzésének drámai krónikáját, hamar láthatóvá válik, hogy ígéretes tehetség áll előttünk, aki remélhetőleg kifutja majd formáját a megfelelő szerepekben. Más nem is kell hozzá, mint nagy adag szerencse, kitartó munka, alázat s a szakma befogadó empátiája.  Ám itt és most, a Merlin kopottas falai közt nem az egyéni alakítások, a színészi szólók a dominánsak (erre se alkalom, se terep), hanem a színészcsapat ereje, játékkultúrája. S fegyelmezettsége is, gondolnám, ám talán inkább szertelenségről, zabolátlan jókedvről illenék beszámolni. Mert láthatólag az együttlét öröme, a fiatalság ereje élteti ezt a sokfele indázó játékot, s csak kevéssé a mívesen kidolgozott részletek rajza.

Lovas Rozi. Fotó: Fodor Miriam

Elég sokat vodkáznak az előadásban, körbejárnak a pultra helyezett üvegek, nyakalnak derekasan lányok és fiúk. Mondhatni, látható következmények nélkül. A színpadi alkoholizálás, e majdan sokszor megoldandó színészi rutinfeladat nemigen hozza lázba a Csehov mélyvízébe merítkezőket. Nem rémlenek alaposan megoldott ivások, inkább csak szőrmentén esett pohárdöntögetések. Nem a lerészegedés tüneteire gondolok, csak a tömény szesz fiziológiai hatásaira.

Színlapot hiába is keresnénk, utóbb az internetről sem látszik, vajon ki szerkesztette az előadás szövegét. Hogy a dramaturg szerepkörét senki nem sietett magára vállalni, érthető. Az előadáson – színészvezetésben, a zenék összeállításában, jelenettechnikában – kitapinthatóan rajta hagyta keze nyomát a rendező-tanár Anger Zsolt és Bal József, ám a kirakós játék színes darabkái mégsem látszottak egésszé összeállni a széttartó játékszövevényben. Mohácsi-osztálynál persze nem lehet elég magasra tenni a mércét.

Kapcsolódó cikkeinket és a fesztivál támogatásának adatait a POSZT 2010 gyűjtőlapon olvashatják.

Vö. Zappe László: Tömörített Csehov