Az egyes kritikák mindig inkább az elemzett műről szólnak, a kritikus előfeltevései ritkán kerülnek előtérbe, bár persze kielemezhetők a szövegből, és impliciten meghatározzák azt, amit a recenzens egy-egy műről állít. A kritikagyűjtemények viszont – már csak tárgyuk gyors váltogatása miatt is – a kritikusra irányítják a figyelmet. Milyen konstrukciók adnak alapot az egyes elemzéseknek, ízlés- és értékítéleteknek?

Bedecs László előző gyűjteményes kötetének (A példának oka, 2003) legújabb magyar líratörténeti fejleményeket tárgyaló részében kétosztatú mezőben látta leírhatónak a változást, amelynek lényege, hogy a hagyományosan komoly magyar líra mellé végre kialakul, vagy hosszú lappangás után elfoglalhatja méltó helyét az irodalmi köztudatban egy „könnyedén léghajózó”, nem a lét végső kérdéseire szakosodó líra is. A Bedecsnél elsősorban Varró Dániel nevével jelzett „könnyed” irányba – amelynek kialakulási okaként a felolvasóestek poénra éhes közönsége is felmerül – nem csak a legfiatalabbakat, kortársait sorolja a kritikus, hiszen Karafiáth Orsolya vagy Orbán János Dénes mellett szerinte Kovács András Ferenc és Kukorelly Endre, sőt az utolsó Petri-kötet is ide tartozik, Bedecs legfontosabb változásként „az egyszerűsödésre, az enigmatikus jelentésalkotással szemben a szöveg és az olvasó közötti távolság csökkenésére” hívja fel a figyelmet (The Games of  the New Millennium. A kilencvenes évek második felének magyar lírájáról. 73.o.).

Ezt a kettősséget az új kötet írásaiban egy új, háromszakaszos történeti modell váltja fel, írja felül több irányból is. Az első, kissé tág szakaszt, amelyre Bedecs leggyakrabban a pátosz fogalmával utal, nevezhetnénk „posztmodern előtti”-nek, ez különböző romantikus és modern költészetfelfogásokat olvaszt egybe, amelyekben talán csak annyi a közös, hogy a posztmodern egyaránt megkérdőjelezi érvényességüket. Ebből az első szakaszból jut el a másodikba, a Bedecs által főleg a túlnyomó iróniával (és intertextualitással) jellemzett  „posztmodern” szakaszba a kötet több idősödő szerzője (pl. Bertók László, vagy akár Baka István, vagy Aczél Géza) – e második, pátosz utáni szakasz kezdetei pedig utalásszerűen Tandorihoz és Petrihez kötődnek.

A Háy János pályájáról szóló írás szerint például Háy „pontosan tudja, hogy a posztmodern tapasztalata (…) minden romantikának, megrendülésnek a relativizálását, minden indulatnak a tompítását” (62.o.) jelenti, tehát a nagy szavakat – ha érvényes költészetet akar létrehozni az ember – körül kell bástyázni távolságtartó elemekkel, „meg kell törni a költői képet” (uo.). Bedecs tanulságos elszólása szerint az első szakasztól való távolságtartásnak a kortárs költők számára feladat-jellege van (vö. Háynak egy „színtelen-szagtalan kijelentése végzi el a fontos feladatot”, tudniillik a Tavasz posztmodern előtti költői toposzától való távolságtartás feladatát). A Tatár Sándor Requiemjéről szóló írás felsorolása szerint a gyász témája „a napjaink költészetére leselkedő összes csapdát magában hordozza: a szenvelgést, az önsajnálatot, a pátoszt, a távolságtartás hiányát, avagy a költészet terének mitikussá növelését” (119.o.), s Tatár érdeme, hogy ügyesen elkerüli e csapdákat. Bedecs tehát a posztmodern nevében elvárja az iróniát: ami egykor a költészet lényege volt, mára csapdává lett. Viszont, ha egy költészet iróniával operál, azt Bedecs általában finom megjegyzésekkel kevesli. A látszólagos ellentmondásra egy épp formálódó, harmadik szakasz léte lenne a magyarázat, amelyet az eddigi logikának engedelmeskedve nagyon feltételesen „posztmodern utáninak” nevezhetnénk.

Már a Baka Istvánról szóló írás végén felmerül a kritikusban a remény, hogy „a lét tragikumának lírai kifejezésére a posztmodern nyelvi kihívások idejében is lehet autentikus módot találni” (34.o.), s erre a reményre leginkább Borbély Szilárd többször említett Halotti pompája ad alapot (amelyről sajnos nem található elemzés a kötetben). Mint egy másik Borbély-kötet, a Míg alszik szívünk Jézuskája kapcsán megtudjuk: Borbély legnagyobb teljesítménye, hogy „a mai magyar költészetbe behozott egy olyan hangot, melyen lehet beszélni a fájdalomról, a hitről, az egymás iránti felelősségről, a gyászról és akár a szeretetről vagy a lelkiismeretről is” (129.o.). Ez a – „»közönség kedvence«-típusú költészetet hátrahagyó” (130.o.) – költői irány lesz Bedecs új könyvének ideálja, aki a „könnyed léghajózást” nyilván megunta. Az előző kötet sárkányfűs hősei helyett itt a gyásszal és más komoly témákkal foglalkozó költők képviselik a korszerűséget, Borbélyon és Tatáron kívül Lövétei Lázár László, Németh Zoltán vagy akár Térey János, akinek „sikerült egyensúlyt találnia a kilencvenes évek közepétől jelentkező könnyedebb, az iróniát a parodikus átírásokon keresztül a humorba futtató és a hagyományos lírai tartalmakhoz ragaszkodó költészetek között” (137.o.). Bedecs számára tehát nemcsak a pátosz, de a rá válaszként adott irónia ereje is kimerülni látszik.

És hogy mit mondhatunk a kötetben megnyilvánuló kritikusi alkatról? Bedecs László közérthetőségre, lekerekített értelmezési javaslatokra törekvő, alapos és irodalomelméletileg is tudatos kritikus. Az elemzett köteteket mindig az életmű, a kortárs közeg és a líratörténet összefüggéseiben mutatja fel, de nem ódzkodik az aprólékos szövegelemzéstől sem. Mindemellett érdekli például az is, hogy másként nézhet-e az olvasó egy madárra Tandori olvasása után – ez számomra a kötet egyik legrokonszenvesebb része volt (11.o.). Írásaiban általában az általa posztmodernnek nevezett terület gondolati alapjain áll, de el is vágyódik onnét.