Aki olvasta a Csillagszedő Máriót, egészen biztosan tudja, hogyan lesz úrrá a nyelvi humor a szülők válása miatti legnagyobb gyerekfájdalmon is, és hasonlóan fanyar, filozofikus, sokszor épp hétköznapiságuk miatt meghökkentően aforisztikus szösszeneteket és minden bánatot nevetéssel gyógyító poénokat vár a szerzőtől, a Mórához híven, amúgy Janikovszky Évásan. A téma persze új, most nem elvált szülőkről meg hétvégi apukákról van szó, hanem a mai modern nukleáris család másik jellemző típusáról: apa, anya, a kisfiuk, távolban élő nagyszülők, s ráadásul még a lépcsőházukban is ő az egyetlen gyerek! Az emberi kapcsolatok minősége, mélysége vagy sekélyessége, egymás el- és befogadásának képessége foglalkoztatja Kiss Ottót, ám ezúttal csak ritkán emelkedik „csillagszedői” magaslatokba.
A „Friss tinta” nemzedék tagjai igen magasra tették a mércét saját maguk számára. A mai magyar gyerekvers-termés legjavát egybegyűjtő kötetben is szerepeltek Kiss Ottó versei, a Ha valaki csuklik például az óvodai repertoár elhagyhatatlan darabja lett, és a Márió-verseket is örömmel ízlelgetik a gyerekek, s nemcsak azok, akik számára a szülők válása már élettapasztalat. Akad olyan vers is, amelyik a 2005-ös antológiában megjelent ugyan, de a mostani kötetben a kerettörténetre fölfűzve új szerepet kap (Nem szabad csúnyán beszélni). Most is találunk a kötetben szinte azonnal megjegyezhető, amolyan „gyermeklét-összegző” versikéket, mint például ez: A gyerekek tudják a válaszokat, / csak a hozzá való kérdéseket / nem tudják még rendesen feltenni. A nagypapa távcsöve is kínál a dolgok mélységét felvillantó, elgondolkodtató, ugyanakkor humoros darabokat is: Nagypapa nem ért a számítógéphez, / csak a betűket nyomogatja rajta, / de játszani egyáltalán nem tud.
Hiába magyarázom neki, / hogy összesen három élete van, / mert szerinte egy is bőven elég. A versek fő témái, a nagyszülő-unoka kapcsolat váratlan intenzitásának kibontakozása, a közös játék, a közös felfedezés öröme, és persze mindazok a lényeges, igazi dolgok, amelyekről a nagyszülőkkel valahogy könnyebb beszélni: a szeretet, a szerelem, a születés titka, a hit, a vallás, isten léte vagy nemléte. Pár sorba öntött verses fogódzók, a nagyszülői életbölcselet hangján: Nagymama szerint a szerelem / olyan, mint az árnyék: / bármerre menekülünk előle, / mindig a nyomunkban van. Meg az unoka interpretációjában: Én nem tudom, hogy a szerepel / egyáltalán létezik-e. / Mert ha olyan lenne, mint az árnyék, / akkor legalább lehetne látni. / Vagy a szerelem is csak levegő? / Mert a levegőt nem lehet látni, / de amikor futok, mégis érzem.
A nagypapa kissé riasztó, neurotikusan karikás szemű figurája a könyv címlapján nem látszik, a távcsőbe néző kisfiú és a modern mozdony meg amolyan fiús dolog, „jó címlap” – legyen hát. A belső borítón régi vágású fényképész a masinájával, nem tudom, hol járunk az időben, akad-e még nyugdíjas fotós ilyen mesebeli apparáttal? S aztán persze itt vannak a nagyiék. Az illusztráción két ijesztő alak, akik mindjárt két hétre jönnek, de valahogy a semmiből, egy nagyóvodás gyerekhez, s mintha még soha nem találkoztak volna. Ugyanilyen gyökértelen a szülők és felmenőik viszonya is, az egyetlen anyai reakcióból megtudjuk, öt emberre többet kell mosogatni, mint háromra, ennyi. Versfüzér ez, nem családregény, nyugtatja magát a recenzens, nem juthat mindenkinek kimerítő jellemrajz, előtörténet. Csak hát a sematikus narratív keret a gyermeklélek mélyébe pillantani vágyó líra ellen dolgozik. Hamar kiderül: A nagypapa ugyanolyan, mint én, csak persze meg kell még tanítani ímélezni. Nagypapának tehát nyert ügye van. Meg azután előkerül a címbeli távcső is, amivel roppant jókat lehet közösen játszani. Nagypapa játszik, nagymama főz, anya mosogat. Egymással nem beszélnek, anya a gyereknek zsémbel a mosatlan fölött, megszidja az összekent terítőért, no meg rendet rak a hálóban a férj után. Nem kell feministának lennünk ahhoz, hogy ez a lecsupaszított sztereotípiahalmaz ellenérzést váltson ki belőlünk. Hiszen a szülőknek a saját szüleikkel való (mégoly ellentmondásos, olykor konfliktusos) viszonya is viszony, sőt a kapcsolat tudatos kerülése is az, de itt csak légüres tér érződik. A nagypapa „gyerekanimátor”, a nagymama szakácsnő, akár ha két idegen, a csodatávcső pedig olyannyira nem lát a múltba, hogy a saját gyereküket se mutatja meg nekünk. Ki is volt az? Apa vagy Anya? Nem derül ki. Noha a nagyszülőség nem teoretikus kategória, épp attól bonyolult, hogy a nagyszülők csakis az egyik szülőnek a szülei.
Kiss Ottó történetté szőtt versfüzérét Paulovkin Boglárka rajzaival adta közre a Móra Kiadó. Az illusztrátor láthatólag komoly küzdelmet folytatott a heterogén anyaggal. A képekben felsejlik a kompozíciós rend szándéka: a különálló figurák a kötet vége felé közelebb kerülnek egymáshoz, viszonyok szövődnek, összemelegedünk, de mégis sematikus marad mindez – egy asztalhoz, egy fotóba rendeződnek az alakok, ám egy családba nem igazán. A címadó vers mindenképpen a kötet egyik legszebb, legerőteljesebb darabja, de mint kompozíciós erő, az illusztrátor számára sem ad fogódzót. A múltba nézés, a nagyszülők közös családi emlékei nekünk, olvasóknak nem tárulnak föl a nagypapa távcsöve segítségével. A lapokon feltűnő gyermekrajzszerű figurák sokszor magányosak, olykor kissé félelmetesek is, alig akad egyenrangú, egymásba fonódó pillantásokat hangsúlyozó ábrázolás, a családtagok elnéznek egymás mellett, kinéznek a képből, alapvetően magányosak. Ha képeskönyvként nézem, Szabó Lőrinc Lócija jut eszembe: „és megnőtt a magas és a messze”, és nem vagyok biztos benne, hogy most újra sikerült a költészet (meg a távcső) erejével leküzdeni a távolságokat. Ha a kötet egésze nem is, egy-egy vers biztosan bekerül majd a kedvencek közé. A „Nagyik a neten” mozgalom például bátran választhatja mottójául az alábbit: Tegnap este nagypapa megtanult ímélezni, / ma reggel meg, amikor csengetett a postás, / nem akarta elhinni, hogy csak úgy ajtót nyitunk, / és meg se kérdezzük tőle a jelszót.