…az ember- és állathős bölcseleti hajlandósága, a figyelem ébersége, az ön-érzet megalkotása azonban organikus, együtt lélegző szervezetté formálja az írásokat.

Napról napra rögzíteni az illékony időt, a történésekkel csaknem azonos időben leírni a környező világot, „megírni önmagunkat” – a napló műfajának szaggatott, a napi eseményeket listázó írásmódját a második, L’ultima cigaretta című szöveg alkalmazza következetesebben. A füstölésből kivezető hét nap krónikája a cigarettával, pontosabban a dohányzással – a „szivarazással” (174.o.) – szeretetteljes viszonyt ápoló addikt ön- és szenvedélyelemzéséről tudósít. A naplóformába ágyazott elbeszélés a kezdő, bodzaszáras slukkolásoktól és csikk-lenyúlásoktól a profi szívók alakmásain át a dohányzásról lemondóig rajzolja meg, sűríti egy hét jegyzeteibe a pöfékelés történetét. A cigaretta-motívum köré szőtt „pályakép” számba veszi a rágyújtás, a csikkeldobás különféle módozatait, de a dohányzás magáncselekményébe a cigaretta és a személyiség, illetve a szociális háló közti tágabb összefüggések vagy a személyes univerzum egyéb, hűvös tárgyilagosságú pillanatképei is beszűrődnek. „Cigarettával, húsz és harminc között, minden mondatod lenyűgöző. Őrület, hogy te micsoda ész vagy, ez a fiatalos bűz, ez feledhetetlen.” (169.o.) „Ma már feltűnök ezzel. Alig van társaság, ahol ne maradnék kisebbségben. Saját szabályokat kellett kitalálni nekem, hogy elviseljenek. És én nem akarok feltűnést.” (183.o.) Báthori Csaba az élet egy kritikus szakaszát rezignált meditációval elemzi, s olykor éles fénnyel világít be a hétköznapok homályos zónáiba: „Az ember akár fésületlenül, toprongyban is lemegy a sarki boltba. Micsoda szép szokása ez a honfitársaknak, nekem. A bolti eladók látták életükben a legtöbb csipás embert, a legtöbb mosdatlant, kinyalatlant szedett-vedett ruhákban, zilált hajtincsekkel.” (149.o.)

A dátumok pontos feltüntetésével a valós jegyzetelést imitáló novella a napló és a vallomás jellegzetes műfaji jegyeit ötvözi: a naptári napok kronológiáját, a napi – október 7. és 15. közti – alakulásokat követi ugyan, de a szenvedélybetegség és a leszokás folyamatának elmondásában nagyobb időtávlatot ölel át, a rész-eseményeket rendre az élettörténet szélesebb keretében, abba beillesztve és ahhoz hasonítva lépteti színre. A lírával átszőtt, nem ritkán az irónia filterén áteresztett, gondosan részletező-katalogizáló számvetésben így a tények, hangulatok értelmezése, a magán- és közös térben való elrendezés válik hangsúlyossá. Ez a rendrakás ugyanakkor nem céloz valamiféle rendcsinálást: Báthori jó érzékkel kikerüli a didaktikus példázat, a „prédikáció” (185.o.) csapdáját, ahogyan az elsötétülő zárlat sem a hurrá-optimizmust hirdeti. „Ha abbahagyom a rosszat, talán egyszer elkezdhetem a jót. Nem dohányzom többé. Sötétedik.” (186.o.)

Bár a novella töredékessége ellenére is lezárt, finoman lekerekített egész, a regényes, feszesebb kompozíciójú formát sokkal inkább az Egy kutya naplója lépteti porondra. A mesés fordulatokkal, metaforikus elemekkel tűzdelt, zsánere szerint példás elbeszélés (fabula, állatregény) lazán egymásra következő bejegyzései, az „ülékeny, kalandor, álmodozó” (45.o.) kutya diáriuma egy ebönéletrajz körkörös történetét beszéli el. „Ez egy kis önlélekrajz, már ami egy kutya lelkét képezi.” (7.o.)

Ismét külső, önelemző perspektíva szemléli tehát az ént, de a naplóírás által megkövetelt távolság ezúttal különleges térbeli nézőpont- és látványmódosulást eredményez. A vallomásosság hagyományos „kint” – „bent” szembenállása (J. A. szavaival: „Im itt a szenvedés belül, / ám ott kívül a magyarázat.”) a „fent” – „lent” ellentétével egészül ki, az antropomorfizált állatszereplő ugyanis következetesen alsó „kutyaállásból” tájékoztat a világ és saját dolgairól. A nézőpont ilyen földközelisége meghatározza a látott, közvetített tárgyak milyenségét, de minőségüket is, amennyiben az olykor fantasztikusan „emberszemű” (120.o.) eb tekintete az események, szituációk, létezők érthetőségét is behatárolja.

A játékosan torzított szemszög nemhogy szűkítené, éppenséggel gazdagítja a világról tudhatók halmazát. A cigarettáról („amelyet, úgy sejtem, az újkorban találtak fel a bátortalan öngyilkosoknak”, 64.o.), az írófélékről, a bokákról, a szoknya alattiakról, az utcafoltokról, a háztáji állatokról érzékeny beszámolók íródnak, de a lassan kibontakozó, a falu-főváros-falu között körívben hajló, a fejlődésregények paródiájaként is felfogható történet motívumait jócskán megtámogatja a „reális”, legkevésbé sem mesei világ rendje. A külső, az emberi világon kívül álló, „idegen” szemlélő szcenírozása a kisregény egyik legremekebb vonása: a realisztikus részletekben gazdag, mégis meseszerű mindenségben a hol befog(ad)ott, hol kóbor eb komikus, nem ritkán szatirikus megjegyzésekkel színezi memoárját. „Észrevettem, hogy ezeknek a ruhája mindig szegényesebb. Cingárak, és többször szerelmesek. Bepakolják a betűrajzokat egy vékonyka, téglalap alakú puha papírdologba, és ácsingóznak, hogy ezért valaki különlegesen megszólítsa őket. Időnként az órájukra néznek, mikor szakíthatják meg a fáradozást, hogy elgyalogolhassanak a boltba parizert venni. Ezek a költők. Ja, és még üvegből is kortyolgatnak valamit a versükhöz.” (67.o.)

Az eb keltezései, szóalkotásai persze fölöttébb líraiak. Az embernyelvet olykor tökéletesen, máskor dadogva beszélő kutya az időt egyszer a természet, másszor a civilizáció mértékével méri („218 felhőfoszlánnyal odébb”; „246 esőcseppel később”; „júliuska”; „májas”), a megnevezésekben szintúgy alkalmaz mind „nyelvújító”, mind pedig szokványos fordulatokat. Isten háza így lesz templom és „zsiráfház”, a focista „labdár” vagy „labdász”, a futballbíró „gyászember”, de a jellegzetes katakretikus, humoros képalkotásra számtalan példát sorolhatnék. „Olyan sárga füstös billentyűsornak rémlett az az idétlen, szilárd kődarabka. Nem is kő volt, hanem műfogsor.” (58.o.)