A Jelenkornál most második, a szerző által átdolgozott kiadásban megjelent terjedelmes ciklus alakulástörténete hosszas és sokszálú. Tolnai válogatott versei már 1983-ban Vidéki Orfeusz címmel láttak napvilágot, a Wilhelm-dalok pedig először 1992-ben – míg a jelen gyűjtemény teljes címe: Wilhelm-dalok avagy a vidéki orfeusz (immár kis o-val). Dér András 1999-ban főként e mű nyomán forgatta Tolnai-dalok című portréfilmjét. A költő monográfusa, Thomka Beáta számon tartja, az évtizedek mélyén hol eredt az első W kollázspróza, s hol a dalok első, bő harmincas szériája. Még a „különös, rejtélyes” dupla vé betű/jel „mágikus ismétlődését” is tudatosítja („vonszolom ki tudja még hová / ezeket az ék-forma v-ket”). A Tolnai-symposion tanulmányainak sorában a fiatalabb költőtárs, Acsai Roland regisztrálja a „koherens és következetes motívumrendszert, […] amelyben minden motívum megtalálja saját párhuzamát és ellenpontját. A Wilhelm-dalok olyan félnóták, melyek egy elveszett világegészről tudósítanak egy olyan korban, amikor: »majd minden beőröltetett / be mind az őrült márvány / s a sivatag lőn általános«”.

Ama régebbi világ csupán a szövegfolyam lebegtetett jelene felől tekinthető „egésznek” vagy „egészebbnek”. A teljességet szükségképp eleve kikezdi, hogy alakmásként legtöbbször a falubolondja wili szólal meg, aki egyszerre belső, adaptált és külső, eltávolított médium a versek piktora számára (a képzőművészeti, társművészeti vonatkozásokról később essék szó). Wilinek is van azonban figurális tükröződése, a prófétai asszociációkat keltő habakukk (Habakukk a Szentírásban a kánoni sorrend szerinti – látomásairól nevezetes – nyolcadik kispróféta). A Wilhelm (=akarat + védelem; „erős akaratú védelmező”) személynév súlyos, „literátus” név (akár Grimm, akár Hauff, akár Meister, akár más mellette a – mesére, híres példázatos történetre utaló – vezetéknév); a kicsinyített alak (vili, világos!), a wili viszont a tündér jelentésű villihez esik közel (a villi szó másik – orvosi – szótári értelmét ezúttal ne igyekezzünk az értelmezésbe őrölni). A címszereplőnek sokszor az artikulációval is nehézségei akadnak, dadogó-ismétlő módon generálja mondandójának táguló köreit – de Celantól, Weörestől, Beckett-től, Ciorantól veszi mottóit, tud Nietzschéről, s az epigrammatikus, stigmaszerű kis formáktól a valóban dalra hasonlító megszólalásokon át a poémaként olvasható félhosszú versekig váltogatja regisztereit.

Wilhelm-Wili leginkább az emberélet útjának fele táján jár, leginkább – és épp ma – harminchét éves. A betegsége, sújtottsága folytán felnőni nem tudó, bántott, kinevetett, csúfolt, esetlen, szomorú, vágyakozó fiúférfi csodagyerekeket meghazudtoló éleslátással és szent öregeket felülmúló bölcsességgel rendelkezik, miközben infantilis-szenilis grammatikája sorra döntögeti a nyelvi korlátokat, hogy ezzel stiláris távlatokat nyisson. (A tüllben a tulok verscím Petri György Hajnóczy Péter íróra értett selyembivaly hapax legomenonját idézi fel.)

A versek fogyatékos hőse képek és emlékképek között él. Családi lenyomatok, szexuális fantáziák, tárgyak nem múló érzelmi késztetése, a kis és nagy dolgok állandó felcserélése élteti torzságában is irigylendő, szuverén gondolkodását. A porfészekben, ahol sokat emlegetett, néven nevezett felebarátai és feleellenségei között vegetál, örülni tudna egy tisztességes mozinak, filmnézésnek; valamiképp mindent tükörben és vásznon észlel (habakukk a katonatükörben; tolbuhin a velenczei tükörben; nem írnak semmit a láda oldalára; tukacs konrád történelmi csataképfestő – e címet sajnos az ebben az esetben igen fontos, persze betűrendes párral nem rendelkező Tartalomjegyzék elhibázza –; budi a délibábban stb.). A majd énekelünk szerint maga is modellt ül „pechán úrnak”. Pechán József (1875–1922), a Dunacsében született, Verbászon elhunyt festő fontos szerepet játszik a magyarkanizsai (1940-es születésű) Tolnai (képző)művészeti magánmitológiájának lokalitásában. (A kötetet egy fénykép nyitja: „Pechán József Énekes gitárral című, 1921-ben készült festményének munkafotója”. Mintha csak ő lenne a „vidéki orfeusz”, a marginalitás költője – aki [mint modell] a versek sorozatában Wilivel azonos.) Több vers a színház- és táncművészet felől olvasva nyeri el motívum-összefoglaló jelentőségét. Köztük a másik magyarkanizsainak, Nagy Józsefnek (Josef Nadj, 1957), a táncművésznek, színházalapítónak (Jel Színház), a színpadi mozgás- és kifejezéskultúra világszerte ismert megújítói egyikének ajánlott „rekapituláció-kísérlet”, a mi a kő, mely valóban: zárókő.

A szerzői módosítások listázásába e keretek között nem vághatunk bele. Több idézet, a nevek (dardan ella néni stb.) faggatása, a látás szövegképző jelentősége mellett a vakság, világtalanság versképző erejének kiemelése, általában az életművön belüli nagyobb összefüggések taglalása is jót tett volna a fenti soroknak. Elsőrendű mégis az örömteli híradás: a Wilhelm-dalok – a Tolnai Ottó művei sorozat részeként – újra (csiszolva) megjelent. Számos elemző, forrás, fórum úgy véli, azt reméli: wili alakja és az orfeuszi, „mesemondó” énekére épített kötet széles körben ismert, mivel fordulatot hozott a magyar költészetbe. E sorok írója oktatóként és olvasóként is ennek ellenkezőjével, az ismeret majdnem teljes hiányával találkozott eddig.

Eddig. Talán e gyűjtemény jóvoltából másképp lesz.