Mint a kópéregény általában, Trüffel Milán története sem idegenkedik a beszélő nevek alkalmazásától. A trüffel szó tudvalevően szarvasgombát, illetve egy bizonyos édességet jelent. Az egyik fejezet, a Trüffelvadászat lapjain a címszereplő nem másra, mint szarvasgomba-keresésre indul (étkekben, italokban nem szegény művet tartunk a kezünkben). A fejezetcím sokadszorra tudatosítja: a kalandor-bűnözőre egész életében vadásztak, olykor el is csípték, le is sittelték, de valamiképp abból is hasznot, tapasztalatot húzott. Most, öregségére is szorul körülötte a hurok. Mert nem csupán nosztalgiázni tér vissza külföldről a régi arculatát véglegesen elvesztő budai városrészbe (az utolsó fejezet, az Hasta la vista, Tabán a legendás tájéktól és a főalaktól egyként búcsúzik), hanem – ál-argentinként – egy újabb csapolást is szeretne nyélbe ütni. Látszólag lusta, ráérős budapesti időzése során veti papírra emlékiratait. Ez a szöveg képezi a regényt, kiegészülve a beékelt rendőrségi jelentésekkel, amelyek különböző al- és főrendőrök tollából erednek, s a Trüffel M. körüli puhatolás állásáról, a nagyszabású csalási kísérlet elleni intézkedésekről informálnak.
A nagyjából a 19. század utolsó és a 20. század első harmadát átfogó pikareszk a műfaj minden hájával meg van kenekedve. Kevert etnikumú hősünk extrém természeti jelenség közepette jön a világra, igen korán belecseppen a felnőtt, önálló létbe, függetlenségéről, mozgásteréről csak átmenetileg vagy kényszerből hajlandó lemondani, szerelmi élete valóságos enciklopédia. Mindig a jelenben keresi helyét, de mert a jelennek az a természete, hogy holnapra már múlt, a tegnapok időviszonylatai, eseményei nagyszabású történelmi tablókat rajzolnak az úri szélhámos mögé. Kerékgyártó István nem csupán bőséges históriai és szociológiai anyaggal bűvészkedik, hanem az idősíkok terepasztalát is bejátssza. A fejezetek jobbára az öregedő szélhámos aktuális élménybeszámolóival indulnak (a Philadelphia kávéházba járogat délelőttönként), s innen ruccannak vissza a múltba. A Kortesvacsora felütése például az irodalomba ágyazódik: „Ma ismét, mint rendesen, a Filában reggelizem, és megint jön a múltkori hústorony, és megint csak krakélerkedik Krekuskával. Fitymálja a kávét, utasítgat, követelőzik. És nemhogy kipenderítenék, de megint elkérik a kulcsát, hogy kitakarítsák a lakását. Ennek a Szabó Dezsőnek a dölyfösségét nézve eszembe jutnak a régiek. Ifjúkorom költői, akikkel együtt látogattuk e helyet. Együtt? Szóval én is itt voltam, meg ők is. Mindenki szerette őket, a személyzet még kényeztette is a kedves művészeket, Kosztolányit, Adyt, de nem voltak azoknak szerzett jogaik, mint ennek a hústoronynak”.
Trüffel napi jókedvének megalapozására kisüsti málnapálinkát rendel. Ez a legzamatosabb snapsz, nem is könnyű zugban főzni, mert kiabál a gyümölcs illata. A regény is ilyen, bár nem kupicánként, hanem nagyobb adagokban méri nemes szövegét. Valamennyi fejezet arányos, egyik sem homályosítja el az oldalakon jókedvvel előre haladó olvasó tudatát. Cirkusz, színház, mágnáskaszinó, hamburgi bál, dutyi: mindenütt épp annyit időzik író és hőse, amennyit az adott epizód megbír. Már letűnt vagy mostanában kivirágzó helyszínekre vetődünk, távoli városokba, kontinensekre – ám a centrum itt van, itt, a rajongott Tabánban (vagy lassacskán csak a hűlt helyén).
Olyan fejezetremekléseket emelhetünk ki, mint A nagy kadarka (kötelező olvasmány lehetne minden borász számára), a Kúrszálló Almádiban (rossz az, aki rosszra gondol; pikáns részekért és nyelvezeti merészségért persze nem megy a szomszédba a könyv) és a Diplomáciai küldetésben (amely tulajdonképpen önnön fejlődésregénye csúcsára röpteti az elbeszélőt).
Egy baj mutatkozik csupán, a pícaro hősök epikájának szinte elűzhetetlen baja: a végeérhetetlenség. Kerékgyártó ugyan műve utolsó szavaival ad acta teszi az egész Trüffel-ügyet, Trüffel-életet, s a vénülő szerencselovag alászállása (kulisszaként szeretett városrészének alászállásával) mintegy fel is számolja Trüffelt – azonban a jelenben (az ezerkilencszázharmincas évek elején) tervezett akciója érdekességben, kifejtettségben meg sem közelíti a korábbiakat. Azok már sorssá, tanulsággá párlódtak, emlékké íródtak, elnyerték alakjukat – ez amorf, nehézkes (sejthető, hogy nem lehet sikeres, a nagy éceszgéber ugyanis óvatlan, felszínes; mintha egyenesen arra vágyna, hogy lebukjon, hiszen az „életművét” feljegyzéseinek lapjaira mentette már).
A pikareszk – az olvasó szemszögéből – hálás regényfajta. A kortársi magyar felhozatal nem is rossz (utaljunk ezúttal csupán Fehér Béla 2002-es regényére, a Fültől füligre, melyben súlyosabb bűnöző súlyosabb akciója a tét), s ebben a mezőnyben Kerékgyártó István Trüffel Milánja (a Kalligram Kiadótól) a legkvalitásosabbak közé sorolódik. Minden fejezete élvezet – ám a fejezetei külön-külön nagyobb élvezetet nyújtanak, mint az egész cakpakk.
Vö. Babiczky Tibor: Istenek alkonya
Hamlet: A modoros Bond visszavág
Horváth Viktor: Egy priuszos Szindbád
Eszéki Erzsébet: A csaló, akinek stílus van
Turi Tímea: A szélhámosság szomorúsága