Dukay Barnabás művészetének befogadását alighanem a szekularizáció fogalmával ragadhatjuk meg a legtermékenyebben. Ha a szekularizáció a vallás – de nem a vallásos érzület! – kivonulását jelenti a (társadalmi) életből, akkor Dukay művészetének nehéz a helyzete a mi európai világunkban, hiszen európai korunkban minden vallásos jellegű döntés magánjellegű lett. Még a művészet ügyeiben is. A vallás magányügy immár – hála istennek, hogy frivolan fogalmazzak. Vagy másként: a Dukay által elfoglalt művészeti hely kétes, törékeny és csak a hívők által megerősíthető. Itt még semmi baj, hiszen Dukay művészetének, ha maroknyian is, ha sznobként netán, de nyilvánvalóan vannak hívői, ráadásul hívei is. Ám a szekularizált világban a hívők olykor vallástalanok – hívőn hitetlenek, ahogy Ady írta más összefüggésben –, tehát csak a szekularizálatlan hívők oldaláról erősíthetik meg kedves alkotójuk művészi létét a művészeti életben. Azaz elfogadottságát a művészeti világban. Ami fából vaskarikának látszik első ránézésre, már pusztán azért is, mivel az efféle művész nem kíván ebben a – szekularizált – művészeti világban szerepelni. Vagyis úgy akar sikeresen sikertelen lenni, hogy közben sikertelenül sikeres. De fából vaskarikának látszik azért is, mivel a művészet területén nem feltétlenül a szekularizációt megtagadó vagy tévesen szekularizált befogadók ítélete, ízlése, döntése a döntő. Vagyis olykor a sikeres siker is elkerülhetetlen.
A művészetvallás egy furcsa – mert vallástalan – újjászületéséről beszélhetünk talán ekkor. Mert a művészet tömegében-hatásában nem vallás immár, de bizonyos művek befogadása határozottan valamiféle vallási élményre utal, vagy feltételezi azt. Ráadásul e művek befogadói közössége ismételten létrehozza mintegy a gyülekezet ismét csak vallásos érzületű kategóriáját. És ez ellen sem emelhető semmiféle kifogás. Hiszen a szekularizáció kora egyben a tolerancia időszaka is. Virágozzék minden vallás.
De mit tehet az, aki nem tagja ennek a virtuális-imaginárius-spirituális gyülekezetnek? Ráadásul éppen a művészet területén nem az, amely területről azt érzékelte, hogy az nem más, mint éppen a felvilágosodás örököse, azaz a sokat idézett Kant-féle meghatározás szerint az ember kilábalása a maga okozta gyámságából, gyermetegségéből, kiskorúságából. Elvileg fennáll a lehetősége, hogy ez a személy, azaz a kritikus úgymond hideg szemmel és szívvel ítélje meg az innen, azaz ebből a közösségből (amely persze nem közösség a szó régi, vallási értelmében) eredő vagy oda sóvárgó műveket. De hát ez többnyire ábránd, hiszen az ekként ítélkező semmiképpen sem tagja ennek a gyülekezetnek, ezért maga a közösség utasítja ki és teszi olykor érvénytelenné ítéletét. Nehezíti helyzetét, hogy még ha akarna, sem lehetne tagja eme csoportnak, hiszen ez öncsalás lenne – és ugyan miféle élmény érne meg ekkora ugrást a szellem birodalmában?! Hacsak nem az, hogy a hitetlen – felfüggesztve voltaképpen életbeli énjét a művészet hatalmának hatására – akaratlanul válik gyülekezeti taggá, megint a művészet erejének hatására. Behódol, vagy inkább megtér, ha szabad így mondani.
A kritikus talán a leginkább szekularizált lény, vagy foglalkozás, vagy szerep. Minden posztmodern badarsággal, pontosabban téves közhellyel ellentétben, neki ítélnie kell és lehet is ítélnie, és ezt – mivel kora gyermeke – csak szekularizált alapon képes megtenni. Ez nem teljesen téves álláspont még a vallásos művek esetében sem, mert hát a művész – legyen mégoly szektás – ugyancsak kora gyermeke; ezt, úgy tűnik, senki nem kerülheti el. Vagyis a szekularizálatlan művész is szekularizált, és ekként is megítélhető.
Ám van egy tagadhatatlanul ellenszenves vonása az effajta művésznek, mégpedig az, hogy akaratát – amely a fent vázolt okokból mindenképpen a vallásától fosztott közegen kívülálló alkotó dölyfös megnyilatkozása – hangzatosan akarja rákényszeríteni a közönségre. Itt a szerfölött giccses címek jelentik ezt a szférát. Mert ugyan mit is lehetne kezdeni nem hívőként egy ilyen címmel: Láthatatlan tűz a téli éjszakában? (Persze a hívőknek teljesen mindegy.) És az sem minden gond nélkül tolerálható, hogy Dukay a lemezén még az egyes trackek közti szüneteket is megtervezi, művészi gesztusnak, azaz művei hangzó korpuszának hangzó-hallhatatlan anyagának, szerves részének szánja, amely gesztus legkomikusabb vonása, hogy az egyes szünetek amolyan műalkotásként funkcionálnak – legalább az intenció szerint – , vagyis szerepelnek a track-beosztásban, és külön időtartam-megjelöléssel vannak ellátva. Csak egy szekularizálatlan művész veheti ennyire komolyan magát.
Mindamellett a magam részéről behódoltam Dukay Barnabás és persze a műveit két zongorán játszó Klukon Edit és Ránki Dezső mélyen elhivatott művészetének, noha ennek a fajta művészetnek inkább az élő előadás a kedvező, amint az tavaly októberben kiderült Dukay nagy szerzői estjén. Ha a zenében voltaképpen nincs semmi cselekmény, akkor a látvány, az előadók munkája hatalmas segítség lehet a néző-hallgatónak. Lemezen sokkal nehezebben követhetjük az előadók és a zeneszerző útját. Ugyanakkor persze a sokszori meghallgatás révén több esélyünk nyílik, mint egy koncerten, hogy felfogjunk valamit Dukay szándékaiból.
Magam azt javaslom a hallgatónak, hogy a Hallomások a fényről című darabbal kezdje a kalandozást. Ez a lemez egyetlen gyorsabb tempójú száma, és mivel kánonokról van szó, ez viszonylag könnyebben követhető formálást követel, a befogadó örömmel ismeri fel a motívumok kergetőzését. Az Aki a saját csöndjében megpihen már nehezebb dió, az álló akkordok lassú lépegetése – Pilinszky szavaival élve – amolyan „unalmon túl unalmat” idéz, de az igen takarékosan használt eszközök révén mégis egyfajta impresszionista, szinte Debussyt idéző hangkölteményt kapunk, és ez a hangulat megmarad a következő számban is, amely az Égő sóvárgás címet kapta. Ezek után merészkedhet talán odáig a hallgató, hogy felteszi a Láthatatlan tűz az éjszakában című 18 perces darabot, mely a „belső világosság prelúdiuma”.
Persze hibát követ el, aki a címek megzenésítését vagy illusztrációját keresi ilyenkor, mert hát hogyan is lehetne meghangszerelni a láthatatlan tüzet. Dukay – ha nem tévedek nagyot – némi asszociációs mezőt kíván így teremteni, amely mégis kínál valami kiinduló szalmaszálat a befogadónak, mely aztán nem is annyira a szó hagyományos értelmében vett zenehallgatáshoz vezet, de sokkal inkább valamiféle meditációba torkollik. Dukay talán természeti jelenségnek véli a zenét, amelyen elmélkedhetünk, meditálhatunk. És mivel roppant következetesen és szuggesztív erővel kínálja fel a maga elgondolását (ráadásul fantasztikus partnereket talált ehhez Klukon Edit és Ránki Dezső személyében), a toleráns befogadó talán megadja magát neki. Mert voltaképpen szép, kimondottan eufonikus zenéről van itt szó, amely a maga módján harmonikus és lekerekített.