A tanulmánykötetekkel kapcsolatban általában ki nem mondott, mégis ott ólálkodó kérdés, hogy egyáltalában mi is a céljuk. Ugyanis a kis példányszámban kiadott és már-már obskurusnak tekinthető könyvesboltok alsó polcán árult könyvek szinte hozzáférhetetlenek mondjuk az egyszeri, vidéki egyetemi oktató számára, míg az egyes tanulmányok a könyvtárakban fellelhető periodikákban minden további nélkül elolvashatóak, mi több a hallgatóknak is ki lehet adni feldolgozásra. (Ugyan Hajdu könyvének tanulmányai három kivételével megjelentek másutt, ám sajnos a megjelent írások eredeti fellelhetősége titokban marad az olvasó előtt.) Vagyis a tanulmánykötet egyáltalában nem az olvasóról szól, sokkal inkább magáról a szerzőről. A szerző nyilván azért gyűjti egybe írásait, mert pl. le akar zárni egy kutatói periódust vagy egyfajta szakmai önarcképet, netán valamifajta fejlődéstörténetet kíván dokumentálni. Egy szóval a tanulmánykötet szerzőjének, pontosabban szólva narrátorának, a szövegekből kirajzolódó imágója legalább annyira érdekes, mint a dolgozatok témája, gondolatmenete. Hajdu Péter tanulmányainak narrátora amellett, hogy elképesztő erudícióval felvértezett kutató benyomását kelti (Euripidésztől Mikszáthon át Háy Jánosig terjed közel sem felszínes tájékozottsága), a személyességnek olyasfajta illúzióját is képes megteremteni, amely hagyományosan nem feltétlenül tartozik hozzá a komoly tudós (ráadásul klasszikafilológusról van szó!) portréjához. És nem csak azért mondom mindezt, mert az őszinteséget taglaló elméleti írását olyan autodeiktikus kiszólással fejezi be, amivel saját pozícióját is bevonja a vizsgált problémakörbe: „Abban is bizonyos vagyok, hogy ez az én fenti szövegem jócskán tartalmaz ellentmondásokat. Csak remélni tudom, hogy az olyan olvasók, akik az iróniát szeretik, élvezték ezeket az ellentmondásokat, míg azok, akik az őszinteséget kedvelik, hajlandók voltak elsiklani fölöttük.” (19.o.)

Úgy gondolom, hogy ez az idézet szinte ars poetica-szerűen összegzi Hajdu kutatói és tanulmányírói álláspontját. Olyan értelmezői magatartást vall magáénak, amely nem tart igényt a mindentudó narrátor objektivista és egyben a vizsgált tárgyon fölülálló pozíciójára, hanem egyfajta személyes elbeszélésként, részvételként pozícionálja kutatói magatartását. Nem tudom bizonyítani, de mintha kedvenc szerzőjének és kutatási tárgyának, Mikszáthnak a hatása érződne ezen a személyesség illúzióját egészen az élőbeszédszerűség imitálásáig felvállaló narrátori pozíción. Persze felszisszenhetnénk, hogy jó-jó, de akkor mi lesz az igazsággal, amely hagyományosan megköveteli az objektív kívülállást. Azt hiszem, Hajdu beszélője régen túl van az igazság és objektivitás illúzióján, és az irodalomról való beszédet inkább egyfajta közös gondolkodásként, olvasásként fogja fel, tanulmányait pedig olyan ajánlásokként, amelyek sok szellemes példával arra serkenthetik a befogadót, hogy maga is utána olvasson mondjuk Asbóth Bosznia-leírásának, Gárdonyi vagy Tömörkény humorának, vagy éppen újra elővegye Jókai bizonyos szövegeit, hogy a tanulmánykötet ajánlotta újszerű nézőpont alapján is megvizsgálja. (Ebben persze a Hajdu-írások az irodalomértelmezői szakma legmagasabb színvonalán igazítják el és segítik az olvasót.) Hajdu narrátora olyan hiteles elbeszélő, aki úgy tanít, hogy közben szórakoztat, és már vizsgálódásainak választott tárgyai is felkeltik az olvasó érdeklődését, hiszen kit ne foglalkoztatna a nemzeti sztereotípiák, a törökökről kialakult magyarországi képzetek vagy éppen a Frankenstein populáris olvasatának kialakulása, amit az elhagyott alcímnek köszönhetünk alapvetően.