Nem lehetett könnyű a hőskorszak: a Pannóniában nem mindenki lelkesedett a „leányvállalat” megalapításáért, a helyi erőket is meg kellett győzni, a miniszteriális hátszél sem volt nélkülözhető az új, egyelőre még nem önálló első magyar vidéki rajzfilmstúdió számára, ráadásul még bele se melegedtek a munkába, amikor rájuk szakadt a mennyezet. Így legalább új épületet tervezhetett számukra Kerényi József, aki a maga módján megint csak „régi-újat” alkotott (hasonlóan a Kodály Intézethez, a Kerámia Stúdióhoz, a Naiv Művészek Múzeumához), a hajdani Miron-villához új szárnyat építve. Valahogy így kezdődött a stúdió pályafutása egyszál emberrel az élen, Mikulás Ferenccel.
Gárdája fiatal volt és tapasztalatlan, igaz, Mikulásnak is csak egy éves fórja volt, amit Matolcsy György mellett szerzett Pesten. Ez amolyan vizsgaévféle volt, elég arra, hogy kiderüljön a fiatalember animáció-érzékenysége, meg az, hogy a tapasztalt pályatárs nyugodt szívvel rábízhatja a kecskeméti stúdió sorsát. Mikulás munkatársakat toborzott, körbejárta a pécsi és szegedi művészeti középiskolákat, grafikai pályázatot hirdetett, s igen jó szemmel válogatott, mert akiket akkor felvett, a stúdió meghatározó, számtalan fesztiváldíjat nyert alkotóivá váltak. Mint például Horváth Mária, Tóth Pál, Ujvári László.
Pedig az elején tényleg nem ment minden könnyen. Ha nem jött elég filmes munka Pestről, a fennmaradás érdekében reklám megbízást szereztek, ami távolról sem hasonlított mai utódaira, ugyanis nem termékcsodákat, de – többek között – a sertéstelepet kellett hirdetniük. Aztán ez az időszak is eltelt, és végre beindulhatott a valódi alkotófolyamat.
Ma már közel járnak a századik Magyar népmese elkészítéséhez, amire – láss csodát – a Magyar Televízióval kötöttek szerződést, s aminek a nemzetközi (!) sikere illetve jövedelme még a stúdió anyagi nehézségeinek megoldásába is besegít. A sorozat példátlan módon harmincöt éve fut, s hiába magyar az a népmese, külföldről is élénk az érdeklődés irántuk. Ez a mű-sorozat lassan az ország animációs és művészeti védjegyévé válik: részt vettek benne „nagy öregek”, mint Jankovics Marcell és Lisziák Elek, továbbá különböző stílusú fiatalok, de a filmekhez zenét szerző Kaláka együttes krónikájának is szerves része. Egyébként velük kapcsolatos a könyv egyik legérdekesebb bekezdése, miszerint „a népmesékben nagyon ritka a direkt zene”, ugyanakkor az effektusok kizárólag zeneiek, természetesen az állatok hangja is. „Akár a kukorékolás, vagy a nyerítés. Ez utóbbi általában tolósíp hangja. A kutya ugatása egy kicsi labda ütögetése. Ez olyan pulikutyás hangot ad” – mesél a „titkokról” Gryllus Dániel.
Mert Dizseri Eszter könyve interjúkötet – lenne, de nem az. Sajnos egy vágatlannak tűnő, magnós beszélgetés-sorozat írásba áttett változatával van dolgunk, amivel a szerző nem csak a maga, de az olvasó dolgát is jócskán megnehezítette. A magáét azzal, hogy túlbeszéltette a témát, az olvasóét pedig azért, mert szegény feje elvész a hangfelvételek tengerében. Amikor a kötet elején, a társadalmi hátteret „vázolva” a riporter-szerző megszólaltatja a 60-as, 70-es évek fordulójának valóban jeles, a jó ügyért elkötelezetten exponált funkcionáriusait – akiknek közbenjárása nélkül tényleg nem kerülhetett volna tető alá a kecskeméti stúdió ügye -, a szerkesztetlen szövegáradat pont olyan hatást kelt, mint egy fekete-fehér veterán-interjú a tévében. Logikus, hogy Mikulás Ferenc a legtöbbször szóra bírt alany, az viszont nem, hogy az ismétlések rendre benne maradtak a szövegben. A beszégetés-füzért – amely mentén egyszer életrajzi vallomásokba csöppenünk, másszor ugyanannak a kérdésnek újabb szereplő által való megvilágításába – számtalan idézet tarkítja, amelyek akkor ékülnek az anyagba, amikor épp szükségessé válna az elemzés. Ezt a korabeli helyi napilapok cikkidézetei pótolnák, nem éppen megnyugtató módon.
Végül is nem ez az egyetlen könyv, amelynek érdekesebb a képes fele, mint a szöveges. Elég egyetlen filmkocka, hogy felidéződjenek az emlékezetbe vésődött kedvencek, hogy fogalmunk legyen a nem látott szerzői filmek hangulatáról és képi világáról, hogy számba vehessük a törzsalkotókat és a kecskeméti stúdióban vendégeskedő, animációba kiránduló képzőművészek sorát.
Fejezetek helyett – némi léptéktévesztéssel – „könyvekre” tagolódik a kötet, melyekből az első kettő a történetet beszéli-beszélteti el, a másik kettő pedig a fesztiválok és művek precíz lajstromozását adja. Ezek az áttekintések igen hasznosak, de a kecskeméti műhely rálátásos és elemző bemutatása továbbra is várat magára (melynek elkészültét viszont igencsak megkönnyíti majd Dizseri Eszter lelkiismeretes gyűjtőmunkája). Arra a könyvre gondolunk, amelynek megjelenését 2011-ben várjuk az akkor kerek születésnapját ünneplő, számos világsikert bekasszírozó, negyven éves Kecskeméti Rajzfilmstúdió munkásságáról.