Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

TÁRCANAPLÓ

Báthori Csaba: Haluc Áron dolgozatai
2008. márc. 4.
Báthori Csaba sokoldalú és termékeny munkássága – fél tucat kötetre való vers, esszé és irodalmi paródia került ki a tolla alól csupán az elmúlt öt évben – most egy prózai gyűjteménnyel bővült. TAKÁCS FERENC KRITIKÁJA.
A Haluc Áron dolgozatai című kötet izgalmasan és tanulságosan sokarcú munka, mind genezisét, mind pedig műfaját és fikciós keretét tekintve. Az írások eredetileg külön-külön jelentek meg, mintegy tárca-sorozatként. Azaz nem csupán megjelenésük tényével, hanem a bennük megtestesülő közlésszándék mentén is a nyilvánosságnak címzett közleményként kerültek az olvasók elé. Most, együttes kiadásuk révén státusuk megváltozott, mégpedig fontos és a gyűjtemény, mondjuk így, halmazati jelentésére is kiható módon. Báthori Csaba határozott arcéllel megrajzolt irodalmi personát állított az írások mögé, bizonyos Haluc Áront, s így az egyes írások, pontosabban: a teljes írás-sorozat most ennek a képzelt figurának az írásműködéseként – sőt, bizonyos vetületben az ő írói működéseként – jelenik meg az olvasó számára. A tárca-sorozat két „jegyzetfüzet” anyagaként kel új fikciós életre: az egyik füzetet Haluc Áron még általános iskolai tanulóként kapta karácsonyra, a másodikban már középiskolás korában teszi meg első bejegyzéseit. Penzumként, dolgozatként fogja fel az írást, önmagáról, a vele történtekről, családjáról, iskolatársairól, szerelmeiről és hasonlókról számol be – bár gyakran bemásolja a füzetbe házi dolgozatait, a magyarórákra készülő fogalmazásokat is (amelyeknek persze olykor kötelezően is az imént felsoroltak egyikéről vagy másikáról kell szólniuk).
Azaz Haluc Áron ezúttal naplót vezet. Nem újságba ír, publikusan, hanem – éppen ellenkezőleg – a legprivátabb műfajban utazik: az önfeltárásnak és önmegalkotásnak, a magunkról magunkkal és magunknak való beszédnek a nyelvén szól, amely – ha úgy vesszük – lényegétől fogva nem a nyilvánosságra tartozik. Az írás kultúrtörténetéből tudjuk, hogy a napló titkos valami, gyakran titkosírással készül, lakattal zárható könyvbe írják, rejtegetik, elássák, stb. De végül mégiscsak előkerül, a titkosírást megfejtik, a lakatot lecsippentik a könyvről, a rejtekhelyre rábukkannak: a megírás, a leírás a majdani nyilvánosságra kerülés kikalkulálható esélye, amelyet akarva-akaratlanul megjátszik a naplóíró. Nagyon nem akarom, hogy elolvassátok, de ha nagyon akarjátok, úgyis el fogjátok olvasni – valahogy így szól a naplót éltető közlésszándék paradoxonja; paradoxon ez, mivel a közlésszándék itt egyben a nem közlés szándékát is jelenti.

halucaronBáthori Csaba könyve persze nem napló, hanem a napló-jelleget a maga számára stilizációs elvként és szerkezeti mintaként adoptáló szépirodalmi munka. De a napló paradox dinamikája, privátnak és nyilvánosnak, titkoltnak és beismertnek, eltagadottnak és megvallottnak a feszült összjátéka és titokzatos egybeesése a szépirodalmi változatot is működteti. Senkire, legfeljebb a jóistenre tartozó gyónás a napló – nem véletlen, hogy Haluc Áron naplóbejegyzéseiben folyvást fel-felbukkan Fürdető Atya titokzatos, még némi pedofil aurával is körüllengett alakja; Áron gyóntatója, lelki vezetője, még talán a családját elhagyó Apja helyett Atyja is.

És persze mindenkire tartozó könyv a Haluc Áron dolgozatai. Alanya és tárgya, az önmagát a megírásban megalkotni igyekvő Haluc Áron ugyanis a mindenkori Szerző alakmása, aki – bármiről írjon is – evvel van elfoglalva. A naplóíró figurája mögött felsejlik a tágabb és mélyebb szerzői tudatosság, mégpedig elsősorban nyelvi szinten: a stílus ugyan törekszik életkor-tipikus, ennél fogva életszerű modulációra (valamiféle kiskamasz, illetve középiskolás íráskészség-szint pastiche-ának a létrehozására), de ez csupán egyetlen szólama (gyakran még csak nem is a vezérszólama) a könyv „felnőtt” , megalkotott és irodalmias összhangzatának. Ki beszél (ki ír), kérdezhetjük meg, ebben a szövegrészben például: Aztán jöttek hegyek feltornyozva, emberek helyett húsok és csontok, mellek helyett tükrök, jövendő nők helyett mulandó nők, a bolygó öreg csontjai. Ilyen lesz az életem, ma is tudom. Még csak növök, de már kinőttem magam. Túlforrott vagyok és sebesült. Csillagok helyett vörös csillag, ablakok helyett ökörszemablak, óceán helyett tengerszem, tenger helyett éjjeli nyirkok. (214. old.)

Haluc Áron gimnazista szól itt – a szerzői alakmás barokkos-szürreális lírai hangján. De mindketten ugyanarról beszélnek (írnak), izgalmasan és tanulságosan: az Én elkészüléséről és elkészülhetetlenségéről, arról, ami kimondandó, egyszersmind kimondhatatlan.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek