Ambrus Zoltán válogatott novellái
2010.04.27.

Emlékezve az egykori, még a Kádár-szisztémában virulens Olcsó Könyvtár vagy Modern Könyvtár sikereire, netán látva a mai nyugati paperback kiadások nyomdai-szellemi minőségét, közkedveltségét, folyvást feltámad a honi vágy ezek újraélesztésére vagy meghonosítására. BÁN ZOLTÁN ANDRÁS ÍRÁSA.

Többnyire sajnos sikertelenül.  

„A beavatottak közül mindenki tudta, hogy Ambrus Zoltán mély elkedvetlenedésben töltötte utolsó éveit. Úgy érezte, már feleslegessé vált, kiesett a világból, a szava nem érdekel senkit, munkájának nincs hatása. Erre azzal felelt, hogy egyre jobban visszavonult a világtól és elsősorban a magyar irodalmi világtól. Cikkeit írta még, de csak külföldi dolgokról, ha nagynéha rászánta magát egy színházi kritika megírására, elvből csak külföldi darabról írt, a magyar irodalom dolgaiba még célzásokkal sem szólt bele. Hogy ezáltal mekkora távolság nyílt közte és a mai magyar világ között, azt mindenki láthatta a sajtó nekrológjaiból; parentálóinak nagy része nem tudott róla mit mondani, csak a lexikális adatokat és itt-ott másoktól hallott méltató szavakat ismételte. A mai fiatal nemzedék nagyobb része már alig olvasta műveit s alig tudta megérteni, mit jelentett nekünk, idősebbeknek, Ambrus.”

Így emlékezett jeles pályatársa, Schöpflin Aladár a Nyugatban írt nekrológjában az irodalom egykori hercegére, a századforduló ünnepelt írójára, kritikusára. Akit eszerint már a maga korában részben elfelejtettek, és amikor 1932-ben meghalt, már korábban halottnak számított szellemileg, nem volt senki kortársa immár. A kötethez írt kiváló, adatokban gazdag, ám talán kissé sokat markoló utószavában a válogatás gazdája, Gere István szerint „kitűnő megfigyelő és elmés elbeszélő volt”, és ezt nagyjából akár ma is aláírhatja egy Ambrus-olvasó. De úgy tűnik, ezek az egyébként valóban fontos (ha talán nem is nélkülözhetetlen) írói tulajdonságok nem elegendőek a literátori feltámadásához. Mert Ambrusnál szinte minden művészi erőt eltemet a tárcaírói lelkület, mely könnyen jut boldogsághoz írás közben, és könnyen juttatja kielégüléshez az olvasót is, de ez a kéj tiszavirág életű, és alig tart tovább, mint magának a kis novellának az elolvasása.

Napilapba, a vonal alá való apró kis tollpróbák ezek, de olyannyira a korhoz kötöttek, hogy ma szinte csak dokumentumértékük hat – ha hat egyáltalán. Olykor az elbeszélés komolyan indul, és ha nem is a legszebb, de mindenképpen érdekes reményekkel kecsegtet. A gombkötő című novellában remek a Római-fürdő leírása, a miliőrajz élénk, kontúros, és tényleg működik az a bizonyos megfigyelői tehetség. És a hangulat csak erősödik, amikor megindul a voltaképpeni cselekmény, feltűnik az a mag, amiért a szerző megalkotta művét, azaz felbukkan a főalak, egy magát részegre ivó, kétségbeesett, minden második szavával a magyar világot idéző, züllötten magyarkodó figura. „A magyar mulatott.” Ilyen tömör a leírást záró és magát a dajdajozást-cigányozást indító mondat, és ez valóban hatásos. De amikor megismerjük a magyar sorsát, előtörténetét, csak valami igen vázlatos és közhelyes képet kapunk, holott egy ilyen anakronisztikus, groteszk, tragikus és szánalmasan mulatságos – szinte Krúdy tollára méltó – „ködlovag” sokkal több írói erőt és türelmet érdemelne. Aztán a magyarázat – az illető gombkötő volt, és „amikor bejött a német világ”, senkinek nem kellett már a zsinóros, vitzékötéses magyar ruha, minek következtében elszegényedett, lecsúszott – igencsak lapos. Nem is szólva a rezüméről: „az a gondolat, hogy ha az emberek most is magyar ruhában járnának, a részeges gombkötő ma talán virilista volna, és unokákat ringathatna a térdén – egy darabig még nem ment ki a fejemből.”  Az olvasó fejéből viszont azonnal kiröppen, egyszerűen azért, mert valódi sorsábrázolás híján ez csak egy odavetett, üres csattanó.

Ambrus kissé türelmetlen író volt, és sajnos egyébként is hajlott a felületes szentenciák megalkotására, mintegy a tanulság levonására, és ez a szájbarágós hevület ismét roppant elidegenítő. Ez rontja le még jobban az erősen parabolaízű és ezért eleve gyanús, Az igazság című kis krokit is, és azt a százszor megírt sztorit (Egy színdarab története), amely az elvtelen és öncsaló írói megalkuvást teszi témájává, és a hasonló jellegű, hitelesen induló, de megint csak ellaposodó Több szerelmet! című novellát. Még a legtöbb kedvvel a kabaré felé hajló anekdotikus tárcákat olvashatja az ember, ilyen az Aphrodite meg Az ördög felesége. Nagyigényű, mélyen rezignált hangvételű írás a Nyári est, arról hogy valaki elment az élet mellett, és észre sem vette – pontosabban, amikor észrevette már későre járt –, hogy végül maga az élet ment el őmellette. Hasonlóan hangszerelt A szerelmes gladiátor is – utóbbi talán a kötet legjobb darabja. De mindez nem elég ahhoz, hogy újra felfedezzük Ambrus Zoltánt, ezt a művelt és kritikusként gáncsolhatatlan, de íróként erősen megkopott literátort.

 A könyv A magyar irodalom zsebkönyvtára zsebkönyv-sorozatban jelent meg, meglehetősen csúnya ruhában, de jó papíron, gondosan szerkesztve; sajnálatos, hogy a válogatásba – nyilván terjedelmi okból – nem kerülhetett be Ambrus feltehetően legjobb elbeszélése, A tóparti gyilkosság.

Kiadó:  Magyar Napló,  Kiadás éve:  2009,  Terjedelem:  216 oldal,  Ár:  945 Ft
Megítélt támogatás: 4 400 000 Ft
Támogató: Szépirodalmi Kollégium
A Magyar Napló Kiadónak könyvkiadói program megvalósítására (2009)