Többnyire sajnos sikertelenül.  

„A beavatottak közül mindenki tudta, hogy Ambrus Zoltán mély elkedvetlenedésben töltötte utolsó éveit. Úgy érezte, már feleslegessé vált, kiesett a világból, a szava nem érdekel senkit, munkájának nincs hatása. Erre azzal felelt, hogy egyre jobban visszavonult a világtól és elsősorban a magyar irodalmi világtól. Cikkeit írta még, de csak külföldi dolgokról, ha nagynéha rászánta magát egy színházi kritika megírására, elvből csak külföldi darabról írt, a magyar irodalom dolgaiba még célzásokkal sem szólt bele. Hogy ezáltal mekkora távolság nyílt közte és a mai magyar világ között, azt mindenki láthatta a sajtó nekrológjaiból; parentálóinak nagy része nem tudott róla mit mondani, csak a lexikális adatokat és itt-ott másoktól hallott méltató szavakat ismételte. A mai fiatal nemzedék nagyobb része már alig olvasta műveit s alig tudta megérteni, mit jelentett nekünk, idősebbeknek, Ambrus.”

Így emlékezett jeles pályatársa, Schöpflin Aladár a Nyugatban írt nekrológjában az irodalom egykori hercegére, a századforduló ünnepelt írójára, kritikusára. Akit eszerint már a maga korában részben elfelejtettek, és amikor 1932-ben meghalt, már korábban halottnak számított szellemileg, nem volt senki kortársa immár. A kötethez írt kiváló, adatokban gazdag, ám talán kissé sokat markoló utószavában a válogatás gazdája, Gere István szerint „kitűnő megfigyelő és elmés elbeszélő volt”, és ezt nagyjából akár ma is aláírhatja egy Ambrus-olvasó. De úgy tűnik, ezek az egyébként valóban fontos (ha talán nem is nélkülözhetetlen) írói tulajdonságok nem elegendőek a literátori feltámadásához. Mert Ambrusnál szinte minden művészi erőt eltemet a tárcaírói lelkület, mely könnyen jut boldogsághoz írás közben, és könnyen juttatja kielégüléshez az olvasót is, de ez a kéj tiszavirág életű, és alig tart tovább, mint magának a kis novellának az elolvasása.

Napilapba, a vonal alá való apró kis tollpróbák ezek, de olyannyira a korhoz kötöttek, hogy ma szinte csak dokumentumértékük hat – ha hat egyáltalán. Olykor az elbeszélés komolyan indul, és ha nem is a legszebb, de mindenképpen érdekes reményekkel kecsegtet. A gombkötő című novellában remek a Római-fürdő leírása, a miliőrajz élénk, kontúros, és tényleg működik az a bizonyos megfigyelői tehetség. És a hangulat csak erősödik, amikor megindul a voltaképpeni cselekmény, feltűnik az a mag, amiért a szerző megalkotta művét, azaz felbukkan a főalak, egy magát részegre ivó, kétségbeesett, minden második szavával a magyar világot idéző, züllötten magyarkodó figura. „A magyar mulatott.” Ilyen tömör a leírást záró és magát a dajdajozást-cigányozást indító mondat, és ez valóban hatásos. De amikor megismerjük a magyar sorsát, előtörténetét, csak valami igen vázlatos és közhelyes képet kapunk, holott egy ilyen anakronisztikus, groteszk, tragikus és szánalmasan mulatságos – szinte Krúdy tollára méltó – „ködlovag” sokkal több írói erőt és türelmet érdemelne. Aztán a magyarázat – az illető gombkötő volt, és „amikor bejött a német világ”, senkinek nem kellett már a zsinóros, vitzékötéses magyar ruha, minek következtében elszegényedett, lecsúszott – igencsak lapos. Nem is szólva a rezüméről: „az a gondolat, hogy ha az emberek most is magyar ruhában járnának, a részeges gombkötő ma talán virilista volna, és unokákat ringathatna a térdén – egy darabig még nem ment ki a fejemből.”  Az olvasó fejéből viszont azonnal kiröppen, egyszerűen azért, mert valódi sorsábrázolás híján ez csak egy odavetett, üres csattanó.

Ambrus kissé türelmetlen író volt, és sajnos egyébként is hajlott a felületes szentenciák megalkotására, mintegy a tanulság levonására, és ez a szájbarágós hevület ismét roppant elidegenítő. Ez rontja le még jobban az erősen parabolaízű és ezért eleve gyanús, Az igazság című kis krokit is, és azt a százszor megírt sztorit (Egy színdarab története), amely az elvtelen és öncsaló írói megalkuvást teszi témájává, és a hasonló jellegű, hitelesen induló, de megint csak ellaposodó Több szerelmet! című novellát. Még a legtöbb kedvvel a kabaré felé hajló anekdotikus tárcákat olvashatja az ember, ilyen az Aphrodite meg Az ördög felesége. Nagyigényű, mélyen rezignált hangvételű írás a Nyári est, arról hogy valaki elment az élet mellett, és észre sem vette – pontosabban, amikor észrevette már későre járt –, hogy végül maga az élet ment el őmellette. Hasonlóan hangszerelt A szerelmes gladiátor is – utóbbi talán a kötet legjobb darabja. De mindez nem elég ahhoz, hogy újra felfedezzük Ambrus Zoltánt, ezt a művelt és kritikusként gáncsolhatatlan, de íróként erősen megkopott literátort.

 A könyv A magyar irodalom zsebkönyvtára zsebkönyv-sorozatban jelent meg, meglehetősen csúnya ruhában, de jó papíron, gondosan szerkesztve; sajnálatos, hogy a válogatásba – nyilván terjedelmi okból – nem kerülhetett be Ambrus feltehetően legjobb elbeszélése, A tóparti gyilkosság.