Lettre Internationale, 2009/73.
2009.12.17.

A színes borító az olvasás felénél otthonosan válik le a folyóirattestről - ahogy mindig. Ezt szeretem a Lettre-ben. Évekre visszamenőleg megvannak, minden egyes számról ugyanígy hullott le. SZALÁNSZKI EDIT ÍRÁSA.

A multikulti nagyvárosiasság „mindenhol otthon lenni, de mindenütt idegennek maradni” érzéseinek, mintáinak, tapasztalatainak, szöveges lenyomatainak (novellák, versek, úti beszámolók, tudósítások stb.) összekötözött vesszői - ez a Lettre Internationale. Lássuk, ezúttal mit tartogat az évi négy alkalommal jelentkező, 8 országban jelen lévő kulturális folyóirat.

A 2009-es nyári szám a frankofón világ színét és visszáját mutatja be (e lapnál a fő téma egyáltalán nem azt jelenti, hogy a világ egyéb földrajzi helyeihez ne kapcsolódnának a benne rejlő szövegek). A belseje változatlanul monokróm, struktúrája is majdhogynem változatlan maradt az évek során. Egy hagyományosan jól szerkesztett folyóirattal van dolgunk. Ami változott: a nagy, bombabiztos szerzők és velük együtt az erős elméleti vonal sajnos eltűnt a hasábjairól. E számban is csak egy lényegesebb, elméleti érdeklődésű szöveggel lehet találkozni, miközben évekkel ezelőtt még megszokott volt az elméleti tobzódás, és megkülönböztető védjegye volt a magát vékonynak láttató, valójában igen testes Lettre-nek.

[Szentistvántelep, Szondy utca]
Viszont tény, nem láttam példát magam előtt, konkrétan apámtól, arra nézvést, hogy mihez kezdjek. Magammal: Felelősnek lenni magamért. Szépen, nyugodtan, erősen, mosolyogva. Összeszedni az ént.” Jánossy Lajos Kukorelly Endrével készített beszélgetése egy igen személyes, morzsákból építkező emlék- és véleménykupac: a helyekhez és a családhoz való ragaszkodásról, a közelség megtartásáról, és ezzel párhuzamosan az írói póztól való következetes távolságtartásról. A beszélgetés után egy részlet olvasható Kukorelly új, a TündérVölgy folytatásaként nemrég megjelent regényéből, az Ezer és 3 avagy a nőkben rejlő szívből (kritikánk a kötetről itt olvasható - a szerk.).

[Zágráb, Amszterdam, Varsó]
Volt például egy diákom, aki azt mondta az órán: hát, nem is tudom, nekem egyáltalán nem jön be ez a Dante meg Shakespeare. És ez az igazság, nem jön be neki, és joga van ilyen véleményt mondani. Régebben biztos nem mondta volna ki hangosan, mert volt kánon. Ma nincs kánon, és mint diáknak joga van így beszélni.” Dubravka Ugrešić horvát írónő a horvát mentalitás és kultúra árnyait kergeti elő a sarokból, a saját magára irányuló reflexió hiányát róva fel egykori hazájának. Az igen érdekes interjúban írásairól, személyiségéről és az általa megélt kultúrákról esik szó, összességében erős érdeklődést vált ki a szerző művei iránt, érdemes lenne többet is fordítani. Különösen Amerikai fikciógyűjtemény című kötete ígér izgalmas élményt, a kérdező a Roland Barthes-féle dekonstruktív mítoszkezelést emlegeti e kötet párhuzamaként.

[Flaneur]
Emlékezetes: készített egy nagyméretű hátteret a budapesti Lánchídról, összetekerve magával vitte, s felállította az ország más-más sarkában olyan emberek háttereként, akik még soha nem jártak Pesten, még nem készítették el a „háttérben a Lánchíd” kötelező turistafotót.” Bán András mutatja be e szavakkal Pettendi Szabó Péter fotóit és kapcsolja össze a fotósra jellemző attitűddel a lap hasábjain megjelent képeket. A Nyugat és a globalizálódó világ jelei és nyomai mindenütt ott vannak, különös kontrasztot képezve a halódó paraszti kultúra jeleivel. Pettendi Szabó fotóit így a távolság és a közelség megélésének, különféle szemszögeinek egymásra vetítésével keletkező extrém valóság jellemzi, ami leginkább Korniss Péter fotóművész munkáira rímelteti a képeit. S mint ilyen, tökéletesen illeszkedik a Lettre profiljába.

[Franciaország]
A beszólás az abszurd megjelenése egy hipercivilizált, agyonszabályozott és visszataszító világban. A valóságra vetett oldalpillantás.” Az etnológus-szociológus Marc Hatzfeld Francia blabla című tanulmánya a nyelvi sokféleség feltámadását vizsgálja meg a francia fiatalok körében. Mihancsik Zsófia remek fordításában olvasható a tanulmány, amelyben a francia közeg külvárosi beszédgyakorlatait vizsgáló Hatzfeld háromféle nyelvjáték meglétét regisztrálja. Azaz: a csípős beszólások (la vanne), a szócsata (la joute) és a slamnek nevezett orális játékot. Míg a beszólás megnevetett, addig a szócsata (fenntartott, elnyújtott beszólások sorozataként) főként a hallgatóság megnevettetését szolgálja. De mi is a slam? Hatzfeld olyasvalamiként definiálja, ami „úgy csattogtatja a nyelvet, ahogy az ajtót szokás becsapni. A »slam« nem több mint az előző beszédformák kicsit megszelídített, elitista változata. A »slamozóktól« elsősorban ugyanazt várják, amit a középkor végén a trubadúroktól: vidám improvizációkat. Hogy rögtönözzenek, és kötéltáncos módjára, biztonsági háló nélkül játsszanak a szavak húrjain.” Hatzfeld e tanulmánya a kurrens, peremterületi nyelvjátékok kulturális kontextusukban történő értelmezésével, de egyáltalán, már témájával is a mindenképp elolvasandó szövegek között jelenik meg.

A lap frankofón blokkjából még egy releváns szöveg emelhető ki, amely a francia kortárs líra társadalmi megítélését mutatja be. „Hazánk lírája az utóbbi időben igencsak életképesnek, sokfélének és innovatívnak bizonyult. Jacques Roubaud egy 1997-es nyilatkozatában elhárította a vádat, miszerint a francia költészet olvasótábora azért lenne oly kevéssé népes, mert a szövegek nem kifejezetten »felhasználóbarátok«. »Nem a kortárs költészet nehezen érthető, inkább a kortárs valóság állapota indukál nehezen értelmezhető költészetet.«„ Alain Lance budapesti előadásának közölt részlete irodalomtörténeti szemlélettel közelít a 20. századi francia költészethez, amelyet megítélése szerint egy ellentmondásos helyzet jellemez. Franciaországban 300.000 tételt számlál az éves könyvkiadás. Ebben a kontextusban az önmagát évente 500 kötettel reprezentáló francia költészetet a sajtó túlzott formalizmussal, kísérleti jelleggel és homályossággal vádolja, miközben - paradox módon - társadalmi státusza mégis igen erős maradt.

[New York, Moszkva, Szófia]
„...kinéztem az ablakon a nagyszerű felhőkarcolók tömegére, amelyeket az elmúlt 80 évben építettünk - és amilyeneket lehet, hogy egy jó ideig nem fogunk tudni megint építeni. Ez a gondolat kifejezetten elszomorított. Az én városom volt az első, amelyik elkezdett ilyen óriásokat építeni, hogy mernek leállni? / Csak akkor vettem észre, hogy az UBS várótermében a hatalmas vázába, amelyben mindig friss virág szokott lenni, most művirágokat tettek.” A gazdasági válság kezeléséről és e kezelés elvétett lépéseiről van szó, mindezek jelentékeny és jelentéktelen színfoltjairól: míg a new york-i tudósítást olvasva a kelet-európai olvasó szeme kidülled a kellemetlenül megalomán kisstílűség e képtelen megjelenési formáján, addig (és ez talán még szomorúbb) a moszkvai és szófiai beszámolók jóval otthonosabbak a maguk szürke-realista csendes hőbörgésével, amelyekben jobban a hazai terepre ismerünk.

A nyári Lettre szövegei közül kiemeltek jól mutatják azt az ívet, amit a folyóirat krajzol: a közelség és távolság dinamikus játékát és egymásra íródását. Jó tíz éve hangzott el egy hosszú vonatút alatt a következő párbeszéd: „Te mit olvasol inkább az ÉS-ben? Az életet VAGY az irodalmat?” A válasz: „Az irodalmat... Miért, te?” „Én inkább az életet.” A Lettre az, ami életet és irodalmat, közelséget és távolságot egymásra kopíroz, aztán dob egy huncut oldalpillantást a valóságra.

Alapította:  Antonin J. Liehm és Mihályi Gábor 1991-ben,  Szerkesztők:  Karádi Éva (felelős szerkesztő),  Kukorelly Endre,  Antonin J. Liehm,  Munkatársak:  Bán András,  Csizmadia Katalin,  Orzóy Ágnes,  Szabó Attila
Megítélt támogatás: 4 000 000 Ft
Támogató: Szépirodalmi Kollégium
A Magyar Lettre Internationale 2009. évi négy számának megjelentetésére (2008)